2024. március 28., csütörtök

Színjátszó kör

A vészmadarak már az Angela Merkel nevével fémjelzett korszak végét hirdetik. Lehet, hogy elhamarkodottan. Mintha elfelejtették volna, hogy a német kancellár és pártszövetsége, a konzervatív CDU-CSU győzött a szeptemberi országos parlamenti választáson, s a kormányalakítási játszma még nem teljesen lefutott. Annak ellenére sem, hogy a Merkel által kitűzött határidőre (november 19-ére) nem sikerült összekovácsolni az új, sorrendben a negyedik koalícióját.

Ilyen még nem fordult elő vele. Németországban sem történt még meg a II. világháború befejezése óta, hogy a bejelentett határidőre nem mutatkozott be a kormány.

A fura helyzet azonban nem jelent nemzeti tragédiát. Kétségtelen: örömre sem ad okot. Sőt.

A kudarc mindenesetre a probléma megoldására sarkallja Merkelt, aki abban reménykedik, hogy új egyeztetéseken mégiscsak talál koalíciós partnereket a stabil kormányzáshoz. Ha ez mégsem sikerülne, inkább előrehozott választást szeretne.

A rosszul végződött kormányalakítási próbálkozása jelentősen csorbította a tekintélyét. A liberálisokkal (FDP) és a Zöldekkel folytatott koalíciós tárgyalások összeomlása miatt ráadásul sokan arra a következtetésre jutottak, hogy pozíciói meggyengültek, képtelen a politika fő folyamának irányítására.

Való igaz, ezúttal (karrierjében először) nem sikerült neki (első nekifutásra) konszenzusos vezetői központot kialakítania maga körül. Az őt támogató CDU-CSU mellé a Zöldeket és a liberálisokat próbálta a hatalomba emelni. A többségi kormányzáshoz ugyanis mindegyikük szövetsége szükséges.

Ha az érintett pártok színei (CDU-CSU: fekete, FDP: sárga, Zöldek: zöld) alapján Jamaica koalíciónak nevezett kormányt sikerült volna összeállítania, még akkor is csak soványka (52,5 százalékos) többséget biztosíthatott volna a törvényhozásban.

Az, hogy még ennyire se futotta tőle, óriási és kellemetlen meglepetést keltett, de azért katasztrófával fenyegető politikai válságot nem okozott. Inkább „csak” jókora vihart, komoly próbatétel elé állítva mindenkit, beleértve a választókat is, akik nincsenek hozzászokva az ilyen rendkívüli helyzetekhez, sem a soron kívüli választásokhoz.

A német pártok ugyanis 1947 óta mindig meg tudtak egyezni az új kormányról. Mindig képesek voltak a saját érdekeik fölé helyezni az országét, olykor fájó kompromisszumok árán. A megegyezés és az államérdek fontossága szinte mindegyik koalíciós tárgyaláson íratlan szabályként lebegett a szemük előtt.

Az FDP ezúttal nem tartotta magát a tradícióhoz, és múlt vasárnap faképnél hagyta a tárgyalópartnereit: Merkeléket és a Zöldek képviselőit, akik hiába szeretnének együtt kormányozni, nincs hozzá kellő parlamenti többségük.

Döntésükért a liberálisok már meg is kapták, hogy igazából nem is akartak megegyezni, csak kellették magukat, s a kormányzati szerepvállalást sem gondolták komolyan. Sokakban annak gyanúja is felvetődött, hogy ki akarnak bújni a felelősség alól. Mások meg úgy vélik, hogy szereplésével az FDP bosszantó színjátékot rendezett, miközben a Zöldek komoly engedményekre is készek voltak.

A fiaskó ellenére több magas rangú politikus is igyekszik rávenni a liberálisokat, de az eddigi nagykoalíció másik erejét adó szociáldemokratákat (SPD) is az együttműködésre. Az előbbiek nem akarnak kötélnek állni.

Az SPD viszont megengedőbb lett. Hétfőn még kizárta a további partnerséget Merkelékkel, pénteken viszont már sejtelmesen arról beszélt, hogy nem zárkózik el a tárgyalásoktól. Az SPD azonban olyan megbeszélésekre hajlandó, amelyek nem feltétlenül a kormányzati szerepvállalására irányulnak, csupán a megrekedt kormányalakítási folyamat előmozdítására.

A párt két tekintélyes politikusa ugyanakkor azt javasolja, hogy a CDU-CSU, az SPD és a Zöldek kezdjenek kormányalakítási egyeztetéseket. Ha sikerülne megállapodniuk, megalakulhatna az említett pártok és egy afrikai ország zászlajának azonos színei (CDU-CSU: fekete, SPD: piros, Zöldek: zöld) alapján Kenya koalíciónak nevezett kormány.

Talán az év végéig kiderül, hogy lesz-e ebből valami, vagy néhány hónapon belül ismét választást kell tartani. Az új voksolás azonban kockázatos lehet, hiszen az még jobb helyzetbe hozhatja a szélsőjobboldali, populista EU- és bevándorlás-ellenes Alternatíva Németországnak (AfD) pártot, amely szeptemberben a 3. legnagyobb politikai erőként vonult be a szövetségi parlamentbe.

Persze az is megtörténhet, hogy az ismétléskor sokan elfordulnak az AfD-től. A legújabb felmérések azonban ezt nem igazolják. Ezért a bizonytalanság egyre nő.

Az pedig nem jó senkinek. Kivéve azokat a (világszerte, de különösen Európában) gombamód szaporodó populistákat, álnemzeti demagógokat, népámítókat és kalandor politikusokat, akiknek érdeke Merkel kiszorítása a politikából, illetve Németország, s az EU meggyengítése.

Merkel ezért politikai pályája legnagyobb küzdelme előtt áll; merthogy harcolni fog az borítékolható. Még egy kancellári mandátumra biztos maradna, bár már sejtheti, hogy az lesz politikai pályafutásának utolsó szakasza, amelyben ráadásul tojáshéjon kell egyensúlyoznia.

Ezúttal nemcsak a hazáját, hanem az EU-t is érzékenyen érintő kérdésekben kell bölcs döntést hoznia, elfogadható kompromisszumot kötnie. Ami hazájában történik, az ugyanis kihat az egész kontinensre.

A Berlinben tapasztalható bizonytalanság kedvezőtlenül befolyásolja az EU-t is, amelynek már régóta Németország a fő hatalma. Minthogy ilyen minőségében megkerülhetetlen, az Uniónak is érdeke a stabil, megbízható német kormány mielőbbi megalakulása.

Brüsszelben nagy az aggodalom, hiszen a reformok előtt álló közösséget kellemetlenül érinti a berlini politikai bénultság, amely, ha sokáig tart, akár az EU jövőjét meghatározó fontos döntéseket is veszélybe sodorhatja.

A nyomasztó ügyek (mint például a Merkel pozícióját is jelentősen megingató migránsválság vagy a görög helyzet) érdemi kezelése pedig nem késlekedhet, de az euróövezet tervezett átalakítása, megerősítése vagy a Törökországhoz fűződő feszült viszony javítása sem. Az Unió az egyéb fontos feladatok elvégzését – így a külső határok őrzésének hatékonyabb megszervezését, a szorosabb védelmi együttműködés kialakítását, a közösségi szintű biztonság erősítését, a menedékpolitika megújítását vagy az új tagok felvételét – sem odázhatja el a végtelenségig. A Washingtonnal megrendült kapcsolatok helyreállítása is mielőbbi cselekvést követel, miként az orosz benyomulással szembeni politika kialakítása.

A németek nélkül sok területen nincs remény az előrelépésre, áttörésre és a gyökeres fordulatra, sem a sikerre. Ha netán Merkel politikai helyzete végleg bizonytalanná válna, az EU kutyaszorítóba kerülne. Gondjai, bajai pedig súlyosbodnának, tovább halmozódnának.