Emlékszünk még, ugye, az elkeseredett kódexmásolókra, akik a Gutenberg-galaxis térhódítása idején az írássokszorosítás „igazi” metódusát siratták, értékének devalválódását – elsősorban a munkájukat, megélhetésüket? No, persze, személyesen nem emlékezhetünk, tanulmányainkból viszont minden bizonnyal. Ergo tanultunk róla, könyvből tanultunk, és, ebből a szempontból legalábbis, semmi nem devalválódott.
Mikrokörülmények között még kisiskolásként is megtapasztalhattuk a változást, teszem azt, az íróeszközök használatában: a korai években – a ’75-ös generációhoz tartozom – például még kötelező volt a töltőtoll (ama „penkala”) használata dolgozatíráskor, később viszont teljesen egyre ment, grafitceruzával (H-val, B-vel vagy épp HB-vel), filccel, avagy golyóstollal vetjük papírra a megtanultakat tudásellenőrzés esetén, a hangsúly azon volt, helyesen tudjuk-e a megtanultakat. Szépírás? Talán másodikos elemista koromból akadnak ilyesféle emlékeim, hogy azt még osztályozták. (Középiskolás koromig aztán bárki számára szépen olvasható betűim voltak – szépen olvasható, de nem szép: steril, minden egyedi karaktert mellőzőek –, majd elérkezett a nagy körmölések, rövidítésektől hemzsegő, a papíron végigszáguldó írássprintek ideje, és vitte az ördög az egészet – macskakaparásomat mára csak kevesen képesek kisilabizálni. Mondanivalóban viszont mintha fejlődtem volna egy keveset, bár ki tudja…)
Picit vissza a könyvhöz. Most az én írógenerációm került abba a helyzetbe, hogy „az elkeseredett kódexmásolók” szerepét öltse magára – és mi tagadás, akadnak is szép számmal, csak az én ismeretségi körömben is, tollforgató emberek, akik komolyan megsiratják a Gutenberg-galaxis alkonyát. Hangoskönyv? Frászkarika! A belül kialakuló hang a fontos, így lesz a megképződő „belső film” az igazi. Elektronikus felületeken megjelenő regények, egyéb kiadványok? A patvarba, hiszen a papírra nyomtatott szöveg egészen más! Hát igen, más…
Nem tudom, a barlangja falát még képekkel gazdagon díszítő emberben volt-e keserűség, amikor egyszer csak rájött, hogy a szomszédos törzsek már fűzfavesszőre vagy, ne adj’ isten!, agyagtáblára vésnek rovás- meg ékírással. (Úgy vélem, a barlangrajz is sajátos fajta „irodalom”, mágikus tartalommal megtöltve, mint amilyen egyébként ma is a literatúra igazán jelentős fajtája.) Hát az agyagtáblákon kopácsoló ősművészek vajon elsápadtak-e haragjukban/félelmükben/irigységükben, amikor egyszerre csak felütötte fejét a „papiruszláz”? (És folytathatnánk a sort.)
Hogyan vetül ki a jelenség az oktatásra? Megvan annak már jó néhány éve, amikor arról értesültünk, hogy az Egyesült Államok számos iskolájában már egyáltalán nem tanítják a gyerekeknek a kézzel való írást, mindent számítógépeken végeznek. Aztán nemrégiben hallottam, hogy az egyik vajdasági középiskolában a diákok a pszichológiatesztet okostelefonjukon írták meg egy speciális applikáció segítségével. Ilyenkor következik az idősebb generációk részéről a „bezzeg a mi korunkban…”, meg a „jaj, ezek a mai fiatalok…” kezdetű duzzogó megjegyzéshalmaz. Pedig mi a gond mindezzel? A módszer hatékony, gyors, az eredmény egyből leolvasható… Ja, hogy az agynak más területei fejlődnek, ha az adott életkorban kézzel írsz papírra, krétával táblára, vagy ha a tasztatúrán pötyögtetsz? Ha papírra nyomtatott szövegfolyamokból biflázol, vagy ha a képernyőről olvasod el a kivonatolt lényeget, ahol kevés a betű, sok a kép? Igen. Más területei fejlődnek az agynak, és egyáltalán: az egész más.
Nyithatsz elit gimnáziumokat, melyek a legmodernebb felszereléssel vannak ellátva, vagy megtarthatod a régi intézményeket, ahol még „hagyományos” oktatás folyik a régi, „jól bevált” módszerekkel és eszközökkel – a lényeg nyilván nem ezen múlik. A puccos és modern iskolák is bocsáthatnak ki „kockára szabott”, „sorozatgyártott” diákanyagot, és a régiek is nevelhetnek tehetséges, önálló véleménnyel rendelkező, igaz értékeket felfogó és hasznosító egyéniségeket. A kulisszák másodlagosak; ami a legfontosabb, az az oktatási intézmények vezetőségének és tanári karának hozzáállása szakmájához: olyan generációk tanítása és nevelése, melyek egy szebb jövő letéteményesei lesznek. Ennyi.
Attól értékesebb a könyv az agyagtáblánál vagy a laptopnál, mert mi a nyomtatvány érájában nőttünk fel és ezt szoktuk meg? (Persze beszélhetnénk a divatot diktáló üzleti érdekekről, vagy a másik oldalról, a bolygó faállományát kímélő papírmentes társadalomról is, de ebbe most ne menjünk bele hely híján.) Magam is ezt szoktam meg; ha meghalok, minden bizonnyal egy „klasszikus”, kemény borítós kötet fordul majd ki a kezemből – de ettől még nem állok útjába a haladásnak. Még akkor sem, ha annak fejlődéssel egyenlő mivolta megkérdőjelezhető. Minden mozgásban, mondotta a bölcs – és ez így van jól. Micsoda gőg lenne már, ha a hatalmas egyiptomi kultúra papiruszforgató papkirályait vagy a – talán nem is túl távoli – jövő agyba épített irodalomapplikációját „lapozgató” emberét alacsonyabb rendűnek tekinteném magamnál, csak mert én abban nőttem fel, ami most épp eltűnőben van. Ami múlni akar, aminek múlnia kell – az múljon is el! Fő, hogy a dolgok esszenciája, a valós tudás fénycsírái korról korra átörökítődjenek. Ennek a küldetésnek pedig, a többi között, két fontos letéteményese éppen az oktatás és az irodalom.
