In memoriam

Kovács János

(1949–2017)

Mindig kedveltem a csendes kollégákat. Azokat, akiknek a hangját csak akkor hallom, ha válaszolnak a kérdésre, vagy ha ők kérdeznek valamit, megindokoltan. 

Azokat az embereket, akik nem szidják szüntelenül, fennhangon a Főnököt, az Elnököt vagy a rendszert, azokat, akik hömpölygő panaszáradatukat nem zúdítják a nyakamba már a bejáratban. Kovács János csendes ember volt, a legcsendesebb azok között, akikkel az elmúlt, bő másfél évtized során együtt dolgozhattam. Valószínűleg ilyen volt régebben, a múlt század hetvenes éveinek elején is, amikor a Céghez került. Ezekről az évekről sajnos keveset tudok, hiszen akkoriban még ötlettervként sem léteztem, de idősebb kollégák meséiből egyértelműen kiderül, hogy Jánost fiatalon is higgadt emberként ismerte a kollektíva. Néhanapján, általában olyankor, amikor az újvidéki gázszolgáltató vállalat „közérdekű közleményeit” továbbította hozzánk, fiatalokhoz fordításra, kifröccsent belőle egy-két, nyomdafestéket nem tűrő szó, de János esetében még a szitkozódás is mosoly és szellemes poénok kíséretében történt. Ő volt az az ember a Cégben, aki legkevésbé „terhelte” környezetét, a vele folytatott értekezés minden perce megnyugvást hozott. Páratlan humorának gyöngyszemei valószínűleg még sokáig, nemzedékről nemzedékre szállva, elő-elő bukkannak majd kötetlen beszélgetések alkalmával. A „János, mivel ette a szendvicset?” kérdésre adott „Mivel éhes voltam.” válaszára szerzői jogot is formálhatott volna, az ilyenfajta, egyedi humorérzék a Cégnél eltöltött négy évtizedén keresztül végigkísérte. Munkaévei során csupán egyszer cserélt íróasztalt, valamikor pályafutásának derekán, amelyet az Újvidéki oldal újságírójaként kezdett, és szerkesztőjeként fejezte. A négy évtized, pontosabban a 41 év elég volt ahhoz, hogy bejárja az egész, akkor még nagy országot, és hogy – saját összegezése szerint – legalább tizenötezer újságcikk megjelenhessen a tollából. TKJ szerzői aláírásában a T betű szülővárosára, Topolyára utalt, ugyanis karrierjének kezdetén a KJ szignó már használatban volt, ezért valamiféle megkülönböztetést kellett alkalmaznia. Szerkesztőként tízezernyi oldalra mondta rá az áment, a szerkesztőség és telepi háza között ingázva, kerékpáron nagyjából hatvanezer kilométert tett meg. Idősebb korában elválaszthatatlanná vált kerékpárjaitól, mindenhova két keréken járt. – Biciklizve sok mindent látok, újságtémákat – vallotta.

Emlékét szerkesztőségen belül keringő élccsomagjainkban örökre megőrizzük, e sorokkal leghűbb katonája búcsúzik Jánostól – Nyugodjon békében!