Adai származású, 1991-ben Budapestre költözött jeles poétánk, Szűgyi Zoltán volt az egyik vendége idén a zEtna Irodalmi Fesztiváljának. Kihasználva az alkalmat, hogy találkozhattunk ritkán hazalátogató művészünkkel, miután felolvasta egy csokornyi költeményét, hosszan beszélgettünk vele a rendezvény első fordulójának végén: versekről, alkotásról, spiritualitásról, múltról, jelenről és jövőről, művészi és emberi feladatokról, tehát az Életről.
Most jársz először a zEtna fesztiválján. Milyenek az első benyomásaid?
– Minden évben olvasok, hallok a rendezvényről… Fontosnak és izgalmasnak tartom, mint általában mindenféle irodalmi mozgást, ráadásul ez nem csupán egy konkrét fellépés, azon kicsit túlmutat. És itt nem csak kvázi sztárvendégek vannak jelen, közben fedi a teljes Kárpát-medence irodalmát, mely ilyen módon közelebb kerül a vajdasági olvasóközönséghez. Több napon át, különböző helyszíneken zajlik, szerintem nagy kisugárzása van a környezetre. A Pesten élő fiam rá is csodálkozott, hogy ilyen intenzív kulturális élet folyik Zentán, például itt járt a Hamvas-tárlat is nemrég… Egyébként nagyon jól érzem itt magam.
Hamvast említed: az imént előadott versedben elhangzott, hogy „a helyeden vagy”. Hamvas Béla is hangsúlyozza, az a lényeg, hogy a helyeden legyél, foglalkozz bármivel…
– Szeretem Hamvast. Ő széles műveltségénél fogva áttekinti az összes világvallást, filozófiát; nálam ez a hitbéli dolog marad a kereszténységnél, nincsenek ezen túlmutató részletes ismereteim. 38 évesen ismertem meg valójában Istent. Az antik bölcselet tulajdonképpen nem ütközik a hitbéli tanításokkal, számomra ez óriási felfedezés volt. Hamvas mindezt szélesebb körre kivetíti. Persze, még hitetlenként, magam is belekóstolgattam a világvallásokba, mert nagyon kerestem, pont ezt kerestem, ami most van. Elfogadtam a bibliai tanítást. Hogy létezik isteni szféra és emberi szféra, és hogy az emberi gondolkodás korlátolt, emberi értelmet meghaladó dolgok pedig léteznek. Mindezt próbálom hasznosítani, a lelket is „elindítani”, és magamból is hozzátenni az egészhez, amilyen mértékben képes vagyok rá. Európai emberek vagyunk, én nem menekülök el a kereszténységtől. Óriási öröm számomra, hogy megnyílt előttem ez a világ, melyre egyébként kívülről rálátni nem lehet. Zárt világ, melybe ha belépsz, akkor vissza is tudsz tekinteni, de belülről is megcsodálhatod. Ha még magadévá is tudod tenni, aminek fokmérője a belső békesség, akkor oda jutsz, amire a nagy tanítók is próbálnak rávezetni. Először mindenáron meg akartam érteni. Most pedig örömmel tölt el, hogy végül elengedtem a megértés fontosságát is, miáltal eljuthattam a megélésig. Végül a békesség meghozza a bizonyosságot is. Ha ráadásul ki is tudod közvetíteni, megfogalmazni, hiszen a nyelv magában gyarló és korlátolt, azt igazán nagy sikerként könyvelheted el.
Mennyire erősek még a vajdasági kötődéseid, mind emberileg, mind művészi szempontból? Egyáltalán: milyen gyakran látogatsz haza? „Hivatalosan” tavaly jártál itthon az Újvidéki Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon.
– Valamivel előtte voltam egy osztálytalálkozón is Adán. Ritkán járok haza, sajnos kevesen élnek már a rokonságból. A baráti szálak pedig elég gyakran eltalálnak hozzám Magyarországra is. Nem szoktam egyébként nosztalgiázni, másrészt mindent megpróbálok versben feldolgozni, amit pedig sikerül, azzal tovább már nem foglalkozom. Engem is értek, érnek vádak, amiért ’91-ben elhagytam a Vajdaságot; nos, mintegy feloldozásként, én ezt is kivetítem a spirituális szférába, ami azután esetleg másnak is segíthet. Tudatosan választottam annak idején az egészségügyi középiskolát is, és mindig foglalkoztatott, mi az, ami összeköt bennünket. A válasz a vér, hiszen az minden emberben ott van, legyen ő sárga, barna, fekete… Érzékeny voltam már akkor is az ilyesféle megkülönböztetésre. Ugyanúgy a gazdag-szegény összefüggésben is. A Bibliát csak később olvastam, egyetemista koromban, ráadásul még hitetlenként, de már itt is vallottam, hogy az egész Föld a miénk. Az, hogy én Adán születtem, nem jelenti azt, hogy árulóvá válok, ha Zentára költözöm, vagy épp Magyarországra. Egyetemességben éri meg gondolkodni a legkisebb dolgokról is. Amikor a miloševići rendszer megdőlt, azonnal kocsiba ültem, és hazautaztam, egyedül, ahogy távoztam is ’91-ben, de nem a rokonokat látogattam meg, hanem a Tiszát… Az is egy ér, melyben vér folyik. Egészen addig tartottam a legfontosabbnak a vért, míg meg nem ismertem Istent. Akkor a vért a lélekre cseréltem. Mert az a teremtett világban csakugyan teljesen azonos mindenkiben. Ezt próbálom végiggondolni, remélem, lesz rá elég időm, amíg élek. Mára már nem az írást tartom a legfontosabbnak, hanem a végiggondolást.
Apropó, írás: valóban nem játszik már olyan fontos szerepet az életedben? Tudjuk, hogy a régi nagy tanítók közül sokan egy sort sem írtak le életükben. Viszont, ha nem is ezen keresztül, de a tudás, a tapasztalat, az értékek továbbadása mennyire fontos számodra?
– Annak ellenére, hogy nem írnék, ha tudnék más módon kommunikálni, mégis fontosnak tartom. De próbálom úgy gyakorolni az írást, mint a pusztába kiáltott szót. És csakis azt vetem papírra, amiről úgy vélem, hogy ugyanolyan megfogalmazásban még nem találkoztam vele. Egy versben is megírtam, minek szólni ugyanazt, amit megírhat bárki. Megpróbáltam kitalálni, nekem mi a feladatom. Feleslegesen nem akarom gyarapítani a szót. A gondolkodó és kereső ember felé próbálom a magam felfedezését a saját eszközeimmel közvetíteni.
Legutóbbi köteted, a Pillangóversek, 2009-ben jelent meg. Kicsit konkrétabban mivel foglalkozol mostanában? Szerkesztesz még?
– Sajnos elég kevés munkám adódik mostanság, egzisztenciális helyzetem sem a legfényesebb. De szerencsére a gyerekek felnőttek, elvégezték az egyetemet, megteremtődött már számukra a teljes élet lehetősége. Ami az írást illeti, a lélek elindítása foglalkoztat, ez pedig teljes embert követel, és teljes szellemi életet. Közben, ha minden igaz, jövőre megjelenik az Anno című, vegyes műfajú, több évtized munkáját felölelő, így nagyon régi szövegeket is tartalmazó, bár csak nemrég lezárt kötetem az Orpheusz Kiadónál. Emellett valószínűleg a Forumnál is kijön majd egy versválogatás tőlem a 65. születésnapom apropóján. Mindezek mellett pedig egy dokumentumdráma-trilógián is elkezdtem dolgozni.
Annak idején a Magyar Szó zentai szerkesztőségében is dolgoztál, emellett tagja voltál a Sziveri-féle Sympo csapatának is. Az ezekkel kapcsolatos utólagos érzéseid milyenek?
– Vegyesek… Az újságírással kapcsolatban azt sajnálom, hogy az nekem még nagyon „ivós” időszakom volt. Csinálhattam volna jobban is, kevesebb feszültséggel, sokkal lazábban. Sajnos szenvedélyproblémáim voltak akkoriban, ezért maradt bennem hiányérzet ezzel kapcsolatban. Az viszont szép emlék és sokat jelent, hogy Cs. Simon Istvánnal dolgozhattam, hogy ő vezetett be a terepi munkába, és egyáltalán, hogy ismerhettem őt. A Sympóval kapcsolatban pedig van egy dilemmám, egyáltalán volt-e értelme annak a fajta kiállásnak ’83-ban. Jobb lett a világ attól? Én annyit tudok, hogy Sziveri Jancsi barátomat elvesztettem… Mindannyian megszenvedtük, ki így, ki úgy. De leggyakrabban azért megnyugtatnak, és magamat is megnyugtatom, hogy kellett az… Egyértelmű választ adni viszont mindenesetre nem tudok. Egy külön hosszú beszélgetésre lenne szükség ahhoz, hogy árnyalni tudjuk ezt a témát.
A ma induló művészeknek, áttekintve az élettapasztalatodat, van-e valami üzeneted?
– Nem csupán a művészek számára, ám számukra különösen, talán annyi, hogy ne emberekre figyeljenek az emberek, ne a „lentiekkel” törődjenek, hanem a „fentiekkel”. Mert jó úton haladsz-e, ha a népszerűséget hajszolod? Mert a világ azt sugallja, igen. Ám a belső elcsendesedés, a lelkivilág egészen mást. Alapból a lelki dolgokra figyeljünk többet, mint a külsőségekre. A művészembereknél se az egymásnak megfelelés legyen a legfontosabb, ehelyett inkább kövessék a belső meggyőződésüket. Ha egymásnak akarunk tetszeni, azzal azonnal tönkre is van vágva az egész… Találjuk meg a magunk igazi helyét, és akkor mindjárt minden működni fog. Enélkül utánzói leszünk valakinek, vagy hasonmásai valaminek.
