A Zentai Magyar Kamaraszínház legújabb bemutatójaként szerdán este Nešić Máté monodrámáját tekintettük meg; fiatal színművészünk Patrick Süskind A nagybőgő című drámáját adta elő.
„Létezhet zenekar prímhegedű nélkül, fúvósok nélkül, rézfúvósok, üstdob nélkül, minden nélkül, de nem létezhet zenekar nagybőgő nélkül. Vegyük ki a zenekarból a nagybőgőt, menten babiloni nyelvzavar áll elő, egy Szodoma, ahol már senki sem tudja, minek is játszik. Egy zenekari muzsikus mikor veszíti el a lába alól a talajt? Na, mikor? Akkor, amikor nem hallja többé a nagybőgőt! Szóval a nagybőgő a zenekarban központi hangszer. Ezt tulajdonképpen tudja is mindenki. Csak épp senki sem vallja be nyíltan, mert a zenekari muzsikus természeténél fogva hajlamos a féltékenységre. Én szerény ember vagyok. De mint nagybőgős tudom, hogy milyen talajon állok. A zene magva, ez mind én vagyok! És minden egyéb csak ellenpólus.” (Részlet az előadásból)
Egy nagyzenekari muzsikus nagymonológja hangszeréről, a nagybőgőről, a hozzá fűződő kapcsolatáról, a zenekarban és életében betöltött szerepéről – és ha jobban odafigyelünk, valójában az életről, benne a gyarló emberrel. A gyarló, önmagát – ezúttal hangszerén keresztül – többféle módon látó és láttató, huszadik századi, frusztrációktól, neurózisoktól gyötört szánni való kisemberről. Mert mi más is lehetne az oka, hogy a főhős egyik pillanatban még szerelmesen beszél erről az instrumentumról, kiemeli a zenekarban betöltött szerepét (lásd az idézetet) – mely önmagában a valóságban cseppet sem több vagy kevesebb a többinél: mind ugyanannyira fontos –, néhány percre rá pedig már gyűlöli, legszívesebben összetörné; mert valójában senki sem figyel rá a közönségből, nehéz szállítani, otthon csak láb alatt van… és ha nőt visz fel a lakására, egyfolytában közéjük áll. És itt bújik ki a szög a zsákból: barátunk sehogyan sem képes felhívni magára egy fiatal szopránénekesnő figyelmét; ezért gyűlöli az életét. És mivel a hangszere az élete, hát arra vetíti ki gyűlöletét.
Mesterien felépített, ironikus/szarkasztikus, finom humorral átitatott tragikomédia, melyet én legszívesebben néma csendben néztem volna végig Máté interpretációjában is, néha-néha persze elmosolyodva – ezért nem tudom eldönteni, a mi közönségünk mennyire vette a lapot… Merthogy harsány röhögés kísérte végig az előadást. Tényleg nem értem… A színésznek persze jóleshet a fokozott figyelem: ám ha a néző fokozottan figyel, éreznie kellene a finom árnyalatokat is. Amiket színészünk egyébként ügyes ecsetkezeléssel ábrázol. Kezdetben szinte szeretkezik a hangszerrel, aztán fokozatosan dühbe lovagolva magát eljut a pillanatig, ami a Clash lemezborítóját juttatja eszembe, ahol a zenész a következő pillanatban szétzúzza basszgitárját a színpadon. Ugyanilyen szépen felépítve adja elő a nők, majd a Nő felé irányuló érzelmeit. Egyszerű díszletek között, ide illő klasszikus zenével kísért, jól átgondolt és szépen (s nem utolsósorban remek orgánummal) előadott monodráma – mely már-már duodrámának hat, éppen a felsorolt okokból, a színész és a nagybőgő kettősével. (Éppen ezért nem értem a közönség harsány reakcióját: a színész nem ripacskodik, nem „tesz rá néhány lapáttal” a leginkább fanyar, persze kitűnő poénokra. Süskind nem Sas Kabaré, nem South Park… Máté érezte ezt – közönségének zöme nem. No, szerencsére mindez túl sokat azért nem rontott az élményen, hál’ istennek.)
Bár az alapdrámát nem olvastam még sajnos – a szerzőtől eddig csak A parfümöt és a zseniális A galamb című kisregényt –, az interneten talált leírások alapján úgy tippelem, elég erősen meg lett húzva a szöveg a jelen előadásban. Így volt egy kis hiányérzetem – illetve lett volna, ha nem nézek utána az alapműnek –, mintha kiestek volna apró, de fontos részletek. De könnyen lehet, hogy tévedek. És ugyanúgy lehet, hogy csupán tovább lett volna kedvem élvezni Máté játékát 50 percnél… (Noha kicsit csendesebb körülmények között.)
