Múlt csütörtökön a zEtna XIV. Irodalmi Fesztiváljának nyitónapján Csonka Róbert és Szerda Árpád társaságában Szerda László volt a felelős a zenei programért. Ennek apropóján beszélgettünk vele kellemes hangulatban vacsora előtt az Etnogold vendéglőben.
László mezőgazdász végzettségű, megélhetését is ez jelenti, a zene mégis meghatározó az életében, sokféle stílust hallgat, számos együttesben játszott és játszik, és nem utolsósorban irodalmi rendezvényekhez is kötődik a tevékenysége. A komponálás mellett szövegírással is próbálkozott, a dal mint forma izgatja a legjobban, fesztiválokra is ír számokat, emellett mások verseit is előszeretettel zenésíti meg, noha bevallása szerint ennek a műfajnak elég kicsi a hallgatótábora. Körbejárta a Kárpát-medencét, és azt tapasztalta, sehol nincs túl nagy közönsége, sehol nem emelik ki vagy tartják túl fontosnak, anyagiakat sem szánnak rá különösebben. Ám őt ez soha nem zavarta: jól érzi magát a műfajban, szinte „terápiás jellegűnek” tartja a maga számára. Zenél a muzsika öröméért – és valljuk be, ez a legfontosabb, hiszen ettől válik az egész igazán hitelessé.
Mit jelent számodra a zene?
– Erre a rutinkérdésre a legtöbb muzsikus azt a rutinválaszt adja, hogy „az életem a zene”. Esetemben ez így nem igaz, viszont hogy nagyon fontos, az mindenképpen elmondható. Hatvanéves múltam, így mára ez egyértelműen kiderült. Mást ne mondjak, a legtöbb barátomat is a zenének köszönhetem. A legkorábbi barátaimat a zeneiskolában ismertem meg, s velük a mai napig értjük egymást félszavakból is. Amikor leállt a szekér Óbecsén a zenei tevékenységemben, mert nem kívánkoztam azokba az együttesekbe, amelyek a kor slágereit játszották, akkor következett a zentai periódus, amely szintén meghatározó az életemben. 1980-ban a KMV-n ismerkedtem meg Domány Zoltánnal és Verebes Ernővel, nagyon tetszett, amit csináltak, rögtön össze is barátkoztunk, majd együtt játszottunk zentai dzsesszformációkban. Egy idő után felvételeket is készíthettünk.
Nem először veszel részt irodalmi rendezvényeken, elég, ha csak a zEtna számos estjére gondolunk, ahol te is muzsikáltál. Miben látod ennek a jelentőségét?
– Tudjuk, hogy a vers és a zene nagyon régi páros, ki tudja, ez hol kezdődött, de talán együtt született és futott valamikor, s csak később váltak külön. Ami a fellépéseimet illeti, az ismét csak a barátságokon múlik, hogy hova hívnak meg. Óbecsén is szinte ügyeletes zenekar voltunk képtármegnyitókon, egyéb rendezvényeken az A Prima Vista formációmmal, amely tíz évet élt meg. A zEtna eseményeire, ha egy mód van rá, eljövök. Nagyon izgalmasnak tartom a találkozást azokkal az emberekkel, akik az irodalmunkat írják. Persze a mű a lényeges, de számomra érdekes a személyes találkozás is.
A családban melletted mindegyik gyermeked is muzsikál. Ez veled indult, vagy régebbi a gyökere?
– A zene szeretete mindig ott volt a családunkban, apámnak is haláláig a kezében volt a hegedű. A gyerekek esetében is természetes volt a dolog, nem kellett őket terelni ebbe az irányba. Árpád fiamnál pedig már nagyon korán láttam, hogy kimondott tehetség, ami rám például nem igaz. Én dobos voltam, és csak nagyon későn „kényszerültem” gitározni a zentai énekelt versek fesztiválja okán. Árpádnak óriási a zenei kapacitása. Pillanatok alatt megtanul egy-egy hangszeren játszani, furulyázik, hegedül, klarinétozik, gitározik, zongorázik…
Említed az Énekelt Versek Zentai Fesztiválját: egyik évben családi formációval léptetek fel, ahol Árpi mellett Zsófi és Zsiga is muzsikált. Ehhez a rendezvényhez milyen szálak fűznek?
– Már az első fesztiválon is itt voltam, és azóta is, egy kivételével, minden alkalommal eljöttem résztvevőként vagy nézőként, és mindig rendkívül élvezem. A versenyjellegét is fontosnak tartom, hiszen ez pluszizgalom és -motiváció a fellépők számára.
Jelenleg mi foglalkoztat?
– Érdekes év volt számomra az idei, soha életemben nem írtam még ennyi zenét. Nem tudom megmagyarázni ezt a kényszert, vagy talán nem is akarom. Mindig hagytam magamat sodródni, kevés dolgot találtam ki magamtól, inkább mindig mások hívták fel a figyelmem egy-egy szövegre, amellyel aztán elkezdtem foglalkozni. Kivételt talán csupán Csík Mónika képez, akinek a gyerekversei közül hét-nyolcat is megzenésítettem, nem tudtam nekik ellenállni. Régebben is foglalkoztam gyerekversekkel, meg is csináltam belőlük huszonvalahányat, de rájöttem, hogy hiányzik belőlük valami. Az a csacskaság, játékosság, egyúttal pedagógiai megfontoltság, ami a fenti szerző munkáiban megvan. Mellette Arany Jánost és József Attilát vettem még elő az idén.
