Fűszerek vetélkedése

(Részlet A Nagy Háború című, a Napkút Kiadónál a napokban megjelenő regényből)

Aleksandar Gatalica

2017. november 14., 16:59

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

„Csak itt lennének most az én kis inaskáim, fiak helyett a fiaim!”, gondolta Mehmed Yildiz, miközben maga kiáltotta ki a kínált portékája árát. Oldalán egy gyerkőc állt, nem több nyolcévesnél. Másik öt rátermett inasát és segédjét egy szálig behívták a török hadseregbe, és kit-kit a világ egy-egy szegletébe vezényeltek, amelyen a nap felkeltét és lenyugvását az ő szeretett birodalma felügyelte. A legidősebb – az a vörös hajú, aki oly biztos kézzel csalt a mérlegen úgy, hogy az árus is elégedett legyen, de a vevő se vegye rossz néven – Trákiába kapott hadi beosztást. Fekete hajú fivérét, szépségfolttal a homlokán, aki esténként dallal oszlatta a fáradtságukat, a Kaukázusba vezényelték. A harmadik inas, az ő kedvence, a csengő hangú langaléta, aki minden aggodalmukat szét tudta kergetni, Palesztinába ment. Yildiz efendinek két segédje is volt, hát azokat is elvitték, mert az egyik 1895-ös, a másik 1897-es születésű. Az egyik már-már meglett ember, a másik – hát az szinte gyerek még. Elment hát éles eszű segédje, akihez fogható nem volt még, újdonsült könyvelője – Mezopotámiába küldték. És a legfiatalabbat is, a szomszéd ház sarját a török seregbe sorozták, Arábiába. A fűszerkereskedőt ez különösképp lesújtotta. Hát a Portának ebben a háborúban a gyerekek is kellenek?

Az efendi így magára maradt. A szomszédja odaadta kisegítésre legkisebb fiát, a vörös hajú meg a fekete hajú kisöccsét, de csak török módra túlzó, teljességgel alkalmatlan gesztus volt ez, hiszen egy nyolcéves fiúcska nem tudhat vevőt fogni, útját állni, árat óbégatni. Két nap múltán azt mondta neki: „Menjél szépen haza, édes fiam!”, és maga állt a pult mögé. Isztambul utcái most elnéptelenedtek. Hébe-hóba, igen ritkán, elnézett a pultjához egynémely jobb házból való bula ibolyaszín köntösben. „Micsoda csend, micsoda csend”, hajtogatta a kereskedő, minthogy volt elég ideje szemlélődni. Ahol a, egy megbontott erkélyes ház ablakán át látja a szolgát, amint tapétákat tereget. Másutt két résen lelátni a Boszporuszra, mely csillog, mint a levedlett kígyóbőr…

Éjjelente Yildiz efendi nagyon keveset aludt. Felrezzenvén álmából valamelyik inasát szólította. Egy nap az egyik hiányzott neki, másik nap a másik, harmadnap a harmadik, negyednap a negyedik, ötödnap az ötödik, hatodik nap mindőjük egyszerre. Hajnali négykor elment a raktárba az Aranyszarv hajlatába, hogy feltöltse a piros színű fűszerek készletét. Napfelkelte előtt elvillamosozott imádkozni az Aja Szofiához, és hétkor egymaga nyitotta ki a boltját. Maga kiáltotta ki az árakat, alig sikerült pár sort elolvasnia a kegyes Koránból, és úgy tekintett magára, mint az utolsó ómódi törökre. Már a kis játékát sem űzte többé a fűszerek vetélkedésével. A vörösek mindennap oly nagy fölénnyel voltak kapósabbak a kékeknél és a zöldeknél, hogy a kereskedő minden hitét elveszítette afelől, jöhet-e még fordulat.

 

***

 

Ugyanezen a napon ért véget a Nagy Háború egy inasnak is a messzi Kaukázusban, de erről a gyámolítója, Mehmed Yildiz efendi csak később szerzett tudomást, azon a napon, amikor az Emirgân mahalában kiütött a nagy tűzvész. Úgy volt elrendelve, hogy a kereskedőnek a tűzvész alatt valami rossz hírt kell kapnia. Isztambul öt évszázados történetéhez elválaszthatatlanul hozzátartoztak a tűzvészek, a főváros lakosai megszokták, hogy örökös fenyegetettségben éltek, hogy tűz emészti fel faházaikat az Aranyszarv-öböl mentén, benne minden ingóságukkal. A tűz ennek ellenére, vagy épp ezért, fontos eleme volt a társadalmi életüknek, és amikor csak fellobbantak valahol a lángok, eltitkolt tűzimádók százai tódultak össze – gyerekek, fehérnép, lődörgők, de köztük tisztes korúak, még pasák is –, hogy az égbe tartó szikrafelhőt bámulják és beleszagoljanak az égő bükkfa fekete füstjébe, mely kitartóan ingerelte orrukat.

A festékgyár kapott lángra 1915. február elején. Kevéssel az esti ima után értesült róla az efendi, ekkor ő is, mint régi városbeli, odasietett, hogy megláthassa a vörös és kék lángnyelveket, amelyek magasra felcsaptak a gyárépület fölé. Lefutott a partra, fogott egy ladikot, és máris a túlparton termett. A gyárépülethez vezető kis utcákat elárasztották a kíváncsiskodók. A hullámzó tömeg, mely megbabonázva bámulja a tüzet, és a már a szomszédos faházakat nyaldosó lángok látványa a kereskedőből sem csalt elő könnyeket vagy egy mély sóhajtást: a megbékélés a sorssal, elfogadása török módra mindennek, ami éri az embert, Yildizt is áthatotta. De aztán átverekedte magát hozzá a tömegen egy ismerőse. Üzletfél-e, vetélytárs, tisztes vagy valami semmirekellő, nem tudta felidézni.

(Fotó: Virág István)

Így szólt hozzá: „Yildiz efendi, ugye hallottad, hogy tönkreverték a kaukázusi seregünket.” Adódott az alkalom ilyesminek a szóba hozására. Rendes körülmények között senkinek sem lett volna mersze effélét a nyílt utcán szétkürtölni, mert a kávéházakban, gyülekezőhelyeken, tereken és a saját fertályában mintha minden törököt egy-egy árny követne hűségesen. Egy-egy ilyen, javarészt bajuszos, zömök, jelentéktelenségbe vesző ember hallgatta az énekeseket, kávét nem kérve hörpintett szódavizet, kerülgette a raktárakat vagy megtapintgatta a túlérett gyümölcsöket, de valójában nyomában járt az embereknek és mindent kifülelt. Yildiz efendi is hallgatagon szedett értesüléseket, nem ereszkedett szóba senkivel, ugyanúgy, ahogyan az ő Taninját megtanulta a sorok között olvasni. Módfelett megörvendeztette, amikor hírét vette a Miyandulnál aratott győzelemnek és szinte az egész azerbajdzsáni régió elfoglalásának, ám a hadi szerencse elpártolt a törököktől. Az orosz sereg meghátrálásra késztette a törököt – ezt olyan szófordulatok árulták el, mint „szilárdabb állásokba húzódtunk”, „feladtuk a stratégiailag egyébként is hasznavehetetlen azerbajdzsáni támaszpontokat”. És elérkezett a kaukázusi hadtest legrettenetesebb napja: a csata Karaguynál, majd pedig, egy napra rá, az ostipi ütközet.

Senki sem veszett oda; a török oldalon úgyszólván nem is volt veszteség – ezt közölte az ő Taninja, ám az utcán az emberek csoportosultak, és valamiféle papírlapokat adogattak egymás kezébe, rajtuk az elesettek névsorával. Csak éppen senki őhozzá nem jutott el, az efendi pedig tudta jól, hogy van valakije a Kaukázusban… De nem kutakodott, nem kíváncsiskodott. A szóbeszéd Keleten, köztudott, olyan, mint a könnyű léptű táncosnők. Mindenkihez odaröppen, ha jó hírt kell átadni, de még hamarabb ott terem, ha valami rossz hírt kell vele közölni. Üldögélt tehát a vörös bársonnyal borított zsámolyon, sorsának csak akkor ment elébe, amikor elment megnézni a festékgyár égését az Emirgân negyedben.

Odalépett ekkor hozzá egy ismeretlen, és hangosan azt mondta: „Biztosan hallottad, Yildiz efendi, hogy az ostipi ütközetben, a Kaukázusban, elesett Şefket inasod. Az orosz kozák lovasság háromszáz legényt levágott. Őt úgy érték utol, a vállától a lágyékáig kettéhasították. Mondják, hogy a két lába magától szökdelt még tíz métert, mire megbicsaklott és leroskadt a fele-fele testtel.” Ezt mondván az idegen odábbállt. Ki lehetett? Hogyan lehetséges, hogy a festékgyár leégése közben ad tudtára ilyesmit valaki, mintha a hadsereg-parancsnokság eleven közlönye volna? Effélék Yildiz efendit nem nagyon foglalkoztatták. A hírtovábbítás e módszere jellemezte a hadviselő Törökországot, és neki meg sem fordult a fejében, hogy attól az obskúrus személytől hallotta, akinek az arcából csak a fél szemét látta, a jobb szemöldöke fölött húzódó sebhelyet meg egy fekete hajtincsét. Nem, ez ama légies hírnök volt, Allah kegyes énekes madara, aki lobogó fátylú szűz lány képében, hamarabb hozza meg a rossz híreket, mint a jókat. Lecsap az első idegenre, hogy az ő szájával tudassa, amit tudatni muszáj.

Şefket – az ő fekete hajú inasa, aki esténként dallal oszlatta el a fáradtságukat, most hát halott. Nem gondol utánajárni, nincs is kit kérdezzen a hír hitelességéről. A hír eljutott hozzá, és biztos volt benne, hogy igaz. Megtorpant. Nem fakadt könnyekre, csak sarkon fordult és visszament a boltjába. Eltöprengett, hogy is találjon szavakat a halálhír közlésére Şefket apjával, de aztán ráeszmélt, hogy aznap éjjeli körjáratán Isztambulban Allah sorsangyala biztosan eljutott mindenkihez, aki kedves volt Şefketnek, és értesítette őket, úgyhogy semmi szükség a cipője talpát koptatni és belekotnyeleskedni keserű dolgába. Şefket haláláról már biztosan tud az apja, meg trákiai állomáshelyén a fiú vörös hajú fivére, aki egykor, a háború előtt, oly játszi könnyen csalt a mérlegen; tud mindent az a nyolcéves fiúcska is, Şefket kisöccse, akit két belevaló inasa pótlására küldtek át hozzá. Mindenki tudja. Şefket elesett. Méghozzá, milyen gyalázat, mint egy vadállat valami pusztaságban, kozák szablyával félbevágva…

Ostip városa nem tudta, hogy aznap éjjel egy része elhalt az idős fűszerkereskedőnek. Négy segítője még talpon volt a Nagy Háborúban, ő pedig alázatosan fohászkodott kimenekítésükért, ha már a drága Şefket részére csak a paradicsomi üdvöt kérheti. Másnap azonban a kereskedő életében minden a régi kerékvágásban haladt, úgy, ahogyan lennie kell. Csörgött a vekker. Felkelt. Villamosra szállt, ment az Aja Szofiához. Ima után gyalog ballagott le a dombról. Elsurrant a palota falai tövében, hogy megláthassa, kidugja-e a csőrét a padisah valamelyik zöld tollú fülemüléje, majd kinyitotta a boltot. Megszabta az aznapi árakat, és hozzáfogott kikiabálni, teljes erőbevetéssel alkudozni, mintha nem is halt volna meg örökre lényének egy része. Egy pillanatra meg is hökkent saját magán, és arra jutott, hogy a csörgőóra mindennek az oka: minden reggel megcsörren és meghirdeti a napot, mely óhatatlanul ránk szakad…

Bognár Antal és Virág Bognár Ágota fordítása

Aleksandar Gatalica Belgrádban született, 1964-ben. Tizenegy könyve jelent meg, műveit eddig tíz európai nyelvre fordították le. Ógörögből fordít (Aiszkhülosz, Euripidész, Szophoklész drámái és versek), zenekritikus. Több jutalom mellett A Nagy Háború című regényéért megkapta a 2012-es NIN-díjat és számos más rangos elismerést. E regényének homlokterében az 1914 „különös nyáréjszakáján” jóvátehetetlenül a történelem örvényébe került emberek személyes élettörténetei állnak.



Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2017     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap