Mi van a kép mögött?

Virág István fotóiról

Fekete J. József

2017. november 14., 12:07 >> 2017. november 14., 13:08

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Ki hinné, hogy egy alkotóművész akkora poétikai bukfencekre képes, amelyek egymástól eltérő szándékokat ötvöznek, még ha párhuzamosságukban együtt is tallóznak a látványok nyújtotta „bőség kosarában”. Egyszerre lubickolván a valóság által nyújtotta bőségben, és a művész autonóm alkotói szabadságában. Virág Istvánnak sikerült azonos vágányra terelnie vágyait és indulatait, remekel portré- és tájképeivel, utcai fotóival, egyben az absztrakt fotográfia honi élharcosa.

A zombori művész 1975-ben kezdett el fotózni, majd 2010-ben, 35 évi szünet után, újra fényképezőgépet vett kezébe. A fotográfia hazai és nemzetközi porondján 2013 óta van jelen intenzíven, ez alatt az idő alatt több mint 250 fotográfiai szalonon vett részt, 200-nál több díjat nyert, és több mint 320 különböző tematikájú alkotása került kiállításra 41 országban.

A Szerbiai Fotószövetség immár mesterjelöltként jegyzi, a legsikeresebb kiállítóinak 10-es listájára sorjában negyedszer vette fel, legutóbb második helyezettként, a 2014-es évben pedig a legeredményesebb tagjának kiáltotta ki.

(Fotó: Virág István)

A Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség 2014-ben a FIAP Művésze (AFIAP), 2015-ben pedig a FIAP Kiváló Művésze (EFIAP) címmel ruházta föl.

Anyaegyesülete a Zombori Fotóklub, tagja a Szerbiai Fotószövetségnek, a bajai Moholy Fotókörnek, a Magyar Fotográfusok Világszövetségének.

Alkotói hitvallása szerint a művészet vagy szabad, vagy nem művészet. A művészet ereje a társadalmi létközösség nemesítésében mérettetik meg – vallja ars poeticájában.

Művészi kibontakozását segítette, hogy közel áll hozzá valamennyi tematika, noha erősebben vonzódik az emberhez, a szocio-fotográfiához, a táj rejtőzködő szépségéhez.

Munkásságának külön fejezete az absztrakt fotográfia. Ezzel a témakörrel viszont már foglalkoztunk a Kilátó hasábjain, most maradunk a hagyományosnak tekintett, fekete-fehér és színes alkotásainak közlésénél.

A FÉNYKÉPEZÉS FEGYELME

A fotográfusok közt szokatlan, a képzőművészek esetében viszont nem ritka szakmai pályán haladt Virág István vizuális munkássága. A fotográfiában legigényesebb nyersanyagtól, a diától indult, az eleve manipulálhatatlan képfelületet adó képkockától, és a fotó minden szegmensébe beavatkozó „labormunkáig” jutott. A kettő között egyetlen közös dolog, hogy mindkét esetben az alkotó maximálisan uralja a vizuális felületet.
Aki (még) fényképezett diára, tudja, hogy ahhoz a fotózás magasiskolájára van szükség: meg kell találni a tökéletes kompozíciót, a leghatásosabb kivágást, az ideális mélységélességet, az optimális expozíciót, a kellő színszűrőt, mert a fényképezőgép kioldógombjának lenyomása után semmit se lehet módosítani a felvételen, előhívás után a kép eredeti beállításai végérvényesek maradnak. A negatívról készült pozitív képek esetében, még az instant polaroid felvételeknél is különböző utómunkákra nyílik lehetőség, amelyekkel módosítható, esetleg javítható az eredeti felvétel. A digitális fotófeldolgozásról ne is beszéljünk. A dia tehát tökéletes fegyelmet és szakmai tudást követel. Ha a képzőművészeti analógiát keresnénk összehasonlításul, talán azt mondhatnánk, a rajziskola elvégzése lehet a megfelelő párhuzam. Az alkotó ismeri a pontok, vonalak, síkok, felületek, textúrák, árnyalatok, hangsúlyok és kihagyások bonyolult rendszerét. Ezekből az elsajátított ismeretekből kell aztán létrehoznia saját képi világát.

(Fotó: Virág István)

Ez a folyamat zajlott le Virág István fénykép-értelmezésében is. Egy ideig a dia volt számára a kész, befejezett mű, a fotográfia végső terméke, a testet öltött képi realitás. Egyszerre viszont száznyolcvan fokot fordult alkotói koncepciója. Ami addig kész műnek számított, egyszerre nyersanyaggá lett. Nem keretek közé zárt grafikai tartalomként, hanem ismét képzőművészeti analógiával szólva, tubusból a palettára nyomott festékként, felhasználhatóvá tett koloritként, amiből a virtuális rajziskolában, a műalkotások elemzése során elsajátítottak alkalmazásával az egyik vizuális alkotásból egy másik vizuális alkotást hoz létre. Abból a szempontból, hogy Virág István az érzéki tapasztalat és a megalkotott mű közé absztrakt fotográfiáiban beiktat egy adathordozó közeget – a fényképet –, az eljárás második részét bátran nevezhetjük absztrakciónak, hiszen a fotográfia vizuális tartalmait radikálisan visszabontja alkotóelemeire, színekre, vonalakra, felületekre. A belőlük létrehozott nonfiguratív műalkotásokat pedig úgyszintén bátran a konkrét művészet fogalomkörébe sorolhatjuk.

Virág Istvánnak a fényképezőgép kioldógombjára feszülő ujját képtelenség lefogni. Színes fölvételei eleve áthajolnak az absztrakció irányába. Látjuk, emberek, alakok, formák jelennek meg rajtuk, de nem az ábrázolás, hanem a transzfiguráció szándékával, akár az illékony rezgő pillanat, akár a kubista kimerevítés eszközével.

Ám az absztrakt fotó elfogadottsága Szerbiában igencsak gyatra, gondolom, nehéz határvonalat húzni a számítógépes grafika, a képmanipulálás és az eredeti fölvétel között. Így Virág István is a hagyományosnak tekintett fölvételeivel érdemelte ki a Szerbiai Fotószövetség által adományozott mesterjelölt címet.

MINTHA A BÁNYÁBÓL

Beszédes István költő mondta egyszer, hogy Virág fotóin mindannyian olyanok vagyunk, mint a bányászok műszak után. És ez kétségtelen, Virág erősen vonzódik a sötét tónusokhoz, az árnyékokhoz, időszerűen szólva: a szürke 50 árnyalatához, így portréi, tájképei is dramatikus, vagy sejtelmes hatást nyernek. Ez a vonzódás az árnyalt szürkéhez és az antracit fekete oldottabb árnyalataihoz nem az, amihez 70–50 éve szoktatott bennünket a fotóművészet: Virágnál nem szakadnak rá a vemhes felhők a kies tájra, nem villan meg az arató izzadtságcseppje a kasza élén, hanem mérsékelt és kiegyensúlyozott fölvételeket telít sajátos látásmódja révén műalkotássá.

S mi van a kép mögött?

Az, amit a fotográfus mögé álmodott. Egy fotót említenék, amelyen egy útszéli emlékkereszt látható a havas tájban, a keresztig gépkocsi kerekeinek nyoma vezet, majd onnét azonnal visszafordulnak a nyomok. Ki fordult be a kereszthez? Valaki, aki virágot helyezett el rajta, vagy a fotós? Számomra az oda-vissza vezető keréknyomok a legbeszédesebbek a fotográfián, hiszen a képen általában kevesebbet látunk annak tartalmától, üzenetétől. Egy másik fölvételen egy idősebb hölgy fogyasztja eledelét ágyán ülve, előtérben egy falióra. Nem a hölgyről és nem is az óráról közvetít üzenetet a fotográfia, hanem mindkettőről, együtt. Ez a művészet.

ÉVZÁRÓ

Virág István az összes kontinens 100 legeminensebb alkotója között meghívást kapott a Premfoto 2017 világkiállítására, amit Nagyváradon rendeznek meg. Minden szerző három alkotással nevezhet, a beérkezett fotókat nemzetközi zsűri bírálja el. Virág István ezzel a nagyváradi világkiállítással kívánja zárni a 2017-es esztendőt.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2018     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap