2024. március 28., csütörtök

Középkori tükrön át látni világunkat

Bánki Éva: Az embereknek magyarázatra van szükségük, nem igazságra

A közelmúltban jelent meg a Jelenkor Kiadó gondozásában Bánki Éva Elsodort idő című regénye, amely a szerző 2015-ben napvilágot látott Fordított idő című regényének a folytatása. Mindkét mű egy különös világba, a korai középkorba vezeti olvasóját. Arról a korszakról van szó, amit Heribert Illig kitalált középkornak nevez, s amely szerinte 614-től 911-ig tartott. Bene Zoltán megfogalmazása szerint „olyan éra ez, amelyben az a kultúra, amelyet ma nyugati civilizációnak nevezünk, nem ura a világnak, olyan periódus ez, amelyben a frissen keresztelkedett barbár népek hite ingatag, olyan időszak ez, amikor Európában nincsenek világos kapaszkodók, nincs rend és nincs egységes világnézet, olyan kor, amikor dúl a multikulturalizmus, s amikor úgy szellemi, mint politikai téren az iszlám uralkodik az ismert világon”. Bánki Évával új regénye megjelenése kapcsán a múló idő problematikájáról, a regények szempontjából fontos nőiség kérdéséről, a mítoszok erejéről, valamint az általa megelevenített világ és a jelenünk között meghúzódó párhuzamról beszélgettünk.

A most megjelent regényének (Elsodort idő) és annak első részének is (Fordított idő) a címében jelen van az idő. Miért ilyen fontos az idő, ami múlik?

– Minden elbeszélés szövete az idő. Különféle idők vagy időszemléletek alapján élünk (például egy kertész vagy egy légi irányító), és persze vannak az időnek törvényszerűségei: nem lehet például meg nem történtté tenni egy múltbéli eseményt, például Amerika felfedezését, ahogy nem lehetséges a jövőre emlékezni. Azt persze nem tudom, hogy ezek a törvényszerűségek minden körülmények közt igazak-e. Mindenesetre arra büszke vagyok, hogy egy kritikusom, Zsávolya Zoltán már a Fordított időt az „idő regényének” nevezte.

Nehéz eldönteni, hogy az Elsodort idő és a Fordított idő történelmi regény vagy fikció. A meseszerű világa kizökkent a szöveg olvasása közben, hogy valódi múltban helyezzem el a történéseket, azonban apró utalások, a megjelenő társadalmi rendszerek felépítése óhatatlanul is megidéz egy kort. Van ennek a bizonytalanságnak szerepe a történet szempontjából?

(Virág István fotója)

(Virág István fotója)

– Középkorkutatóként nem volt nehéz egy fiktív valóságot felépíteni, bár magáról a kora középkorról kevés az írott forrás – különösen a magánéletről, a gyereknevelésről, egyáltalán a nők világáról. A forráshiány akár fel is szabadíthatja a képzeletünket. Nekem nem az volt a célom, hogy illusztráljam a kora középkori női sors keserűségét, hanem hogy egy szórakoztató és tanulságos történetet írjak. Hogy egy különleges, középkori tükrön át saját világunkra lássunk.

Az Elsodort időben Riolda a közössége vezetőjeként, igazi királynőként lép elénk: felnőtt nő, gyerekei vannak és a sziget irányítása is rá van bízva, felelősséggel tartozik az ott lakókért. Mégis hajtja a múltjának a kutatása. Talán önzőnek is gondolhatnánk Rioldát. Létezik olyan önzés, ami szükséges, és ugyanakkor egy közösség életét is képes előre vinni? Hol van ebben a határ?

– Riolda a normann udvarban nevelkedett, ír-olvas, „udvari ember”, miközben egy történelem előtti szigeten él a családjával. Ez az ő sorsa, pedig a gyerekei már nem akarnak megtanulni írni-olvasni. Riolda szereti őket, visszatér hozzájuk, de szellemi síkon azért egy másik világhoz is tartozik. A kíváncsiság sokszor tényleg önző szenvedélyként jelenik meg, és a jelenben nehéz is eldönteni, hogy mennyiben válik a hasznára egy közösségnek, hogy aztán ennek a mértékéről már ne is beszéljünk… Az európai kultúra többnyire azért csak a férfiak kíváncsiságát vagy tudásvágyát tartja bocsánatosnak. Odüsszeusz utazgat, hű Pénelopéja meg odahaza várja. Rioldának sem adatik meg, hogy évtizedekig csámborogjon, ő egy év elteltével visszatér a kislányához. A házastársak – az antikvitás nagy elbeszélései szerint – elég könnyen pótolhatók. De egy úton látott aranyos gyerek pótolhatja-e a sajátomat? És a szexuális kalandokkal (kiszolgáltatva magát, átengedve a sorsa fölötti irányítást) egy nő nem sodorja-e magát közvetlen életveszélybe? Rioldát ugyanaz a kíváncsiság hajtja, mint Szindbádot vagy Odüsszeuszt, de neki sokkal többet kell alakoskodnia. És nap mint nap megküzdeni az „övéi” miatt érzett szorongással és a lelkifurdalással.

A középkort mozgékonysága, változásai, rendszerek felbomlása majd újraalakulása jellemzi. Talán most is hasonló „időket élünk”. Van-e valami fontos üzenete a mai kor számára a regénynek?

– Európa az V–X. században egy periferiális helyzetű, Bizánc és a mór előretörés árnyékában vegetáló régió. A kereszténység sokáig kénytelen együtt élni a törzsi vallásokkal. Ez a multikulti, ez a szorongó bizonytalanság és tétovaság talán a kora középkorban sem lehetett olyan felszabadító. A regényben persze nem találhatók receptek, hogy éljük túl az effajta korszakokat. De én azt gondolom, a megértés vágya nagyon sok válságon átsegítheti az embert.

Nagy hangsúlyt kap az írás, olvasás, a tudatos nyelvhasználat a regényben. Riolda kis szigetén ő az egyetlen, aki rendelkezik ezekkel a „képességekkel”, ő az egyetlen, aki számára fontosak a könyvek. Mégis azt látjuk, hogy a ködben, tudatlanságban élő szigetlakók sokkal boldogabbak. Vajon jobb-e boldog tudatlanságban élni? Kell-e ismerni egy közösségnek a múltját ahhoz, hogy tudjunk tovább élni?

– Azt hiszem, igen. A mítoszok és a legendák boldogabbá teszik az embereket, mint a tények vagy a folytonos önmarcangolás. De melyik ember nem gondol valamit a szüleiről? Az állatokkal ellentétben az ember egész életében a szüleihez méri magát, számon tartja a felmenőit, „valamit” gondol a múltjáról, még akkor is, ha teljes tévedésben van a szülei személyét illetően – ez valami antropológiai sajátosság, ami nélkül talán képtelenek volnánk folytatni az életünket. Általánosságban szerintem igaz: aki a múltat birtokolja, az a jövőt is. Tanárként is úgy látom (ez egyfajta kudarc beismerésének is tekinthető), hogy az embereknek magyarázatra van szükségük, nem igazságra vagy az igazságra. Mikor Riolda alattvalói azt mondják, „a tenger gyermekei vagyunk valamennyien”, pontosan kijelölik azt a keretet, azt az egyenlőség-eszmét, ami segíti őket a túlélésben.

Mi az, amiben eltér az Elsodort idő a Fordított időtől és mit várhatunk a készülő harmadik kötettel kapcsolatban?

– A Fordított idő az európai közösségek bomlásáról és fenyegetettségéről szól. Az Elsodort időben tovább folyik a népvándorlás, de már felsejlenek egy új rend, a „Karoling-újjászületés” körvonalai. Az emberek mesterséges családokba, városokba és kolostorokba tömörülnek, az életüket rabszolga-hálózatokra bízzák, hogy túléljék a viszontagságos időket. Ezek az „embergyárak” Riolda, a nagy individualista szemében majdnem olyan félelmetesek, mint nekünk a Facebook vagy a titkosszolgálatok. A harmadik kötet felveti majd, hogy az új rendben van-e helye alternatív életformáknak, magyarán a „tenger gyerekeinek”, Riolda saját szigetének.

Bánki Éva 1966-ban született Nagykanizsán. Író, irodalomtörténész, tanár. Világirodalmat és kreatív írást tanít a Károli Gáspár Református Egyetem és az ELTE bölcsészkarán. Az ÚjNautilus online folyóirat egyik alapítója. Kötetei: Esőváros (regény, 2004), A tavaszidő édessége (A nyugat-európai középkori szerelmi költészet antológiája, szerk., 2004), Aranyhímzés (regény, 2005), Udvariatlan szerelem (A trubadúrköltészet antológiája, szerk., 2006), Magyar Dekameron (novellák, 2007), A bűn nyelvét megtanulni (Tanulmányok a kemény krimiről, 2014), Fordított idő (regény, 2015), Elsodort idő (regény, 2017). Budapesten él.

Nyitókép: (Virág István fotója)