Pásztor Ferenc levele Galíciából

Mák Ferenc

2017. november 13., 14:05

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Azon a néhány fényességes októberi délutánon kellő tisztelettel, tétován lépte a lábam az egykori galíciai harcmezők régen elsimult pázsitját. Útitársaimmal a Nagy Háború véres ütközeteinek színterein jártunk, s bár a korabeli történeteket csak a visszaemlékezések alapján ismerem, tudom, errefelé olykor megszámlálhatatlan áldozata volt egy-egy csatának, tömegsírok nyelték el a magyar hon besorozott katonáinak elvérzett holttestét. Sokszor megfordult a fejemben, hátha ezen az ösvényen járt óbecsei dédnagyapám, Pásztor Ferenc is, aki szerencsére túlélte a háborút, öreg korában, 1957-ben hunyt el, s a családi emlékezet szerint engem nagy-nagy szeretettel lovagoltatott, bizonyára megfáradt térdein. Egyik, a szeretteinek hazaküldött fényképe hátsó oldalára, tintaceruzával, íráshoz nem szokott ujjakkal fölvéste a következő rövid üzenetet: „Kelt 1916. január 6-dikán. Galícia. Szeretet Kedves feleségem és gyerekeim üdvözöllek és csókollak benneteket a végtelenig isten veletek Pásztor Ferenc.” Mit nem adtam volna érte, ha gyerekként megismerhetem világháborús történeteit!

Pásztor Ferenc a képen balról a második

Pásztor Ferenc a képen balról a második

Az 1914. június 28-án Szarajevóban Ferenc Ferdinánd és felesége ellen elkövetett merénylet híre még aznap bejárta az országot, délután négy és öt óra között már eljutott Óbecsére is. Az Óbecse és Vidéke című hetilap egy héttel későbbi, 1914. július 5-i beszámolója szerint a lakosság az utcára tódult, hogy bizonyosabbat halljon az elképzelhetetlen rémtettekről. „A gyilkos merénylet híre megzavarta a vasárnapi pihenőben lévő embereket – olvasható az első oldalon –, felzaklatta az idegeket, és a levertség gyászos hangján tárgyalták az emberek az itt-ott kapott hírrészleteket.” Az áldozatokért hétfőn a belvárosi római katolikus, kedden pedig a görögkeleti templomban tartottak gyászistentisztelet, ahol a gyászoló közönségen kívül megjelent a város vezetése mellett a járásbíróság, a szolgabíróság, a posta- és távírda-hivatal és a községi elöljáróság tisztikara is. A Tisza-parti városban a merénylet utáni lázas diplomáciai történéseket mindenki éberen figyelte. Hogy az országban elrendelték a hadsereg mozgósítását, arról Óbecse közönsége július 27-én, vasárnap, a kora reggeli órákban szerzett tudomást. A neves újságíró, Bácskay Bódog Háborús világ című tudósításában a következőképpen számolt be az eseményekről: „Rögtön kiszögezték a városháza oszlopára, s a templomajtókra a zöld és a piros színű plakátokat, amelyeket csakhamar a lakosság száza lepett el, úgyannyira, hogy később, délelőtt 8–9 óra tájban a nagy tömeg miatt alig voltak azok megközelíthetők. Majd két dobos is bejárta a várost, s vitték hírül, hogy a tartalékosoknak 24, a népfölkelőknek pedig 48 óra alatt be kell vonulniuk csapattestükhöz. […] Hétfőn és kedden úgy reggel, mint ebéd után száz meg száz tartalékos s népfölkelő tartózkodott a vasútállomáson, hogy a honvéd, a népfölkelő és a háziezred parancsnokságokhoz utazzék, s a bevonulók csapatát szüleik, jóbarátok, de többnyire feleségük és apró gyerekük kísérte ki, s az érzékeny búcsúnak alig akart vége szakadni.” Péterrévén, Moholon, Adán és Zentán, egyáltalán minden állomásnál megismétlődtek a fájdalmas búcsúzási jelenetek. A bevonulók közül sokan nem fogták föl a helyzet komolyságát, az újság szerint „a tartalékosok csaknem kivétel nélkül lelkesedéssel vonultak be, s kellő komolysággal fogták fel a helyzetet”. Hogy Pásztor Ferenc dédnagyapám már ekkor, az első napokban a bevonulók között volt-e, nem tudom.

A népfölkelők és tartalékosok a szabadkai 86-os gyalogezredhez vonultak be, ahol már néhány óbecsei tiszt – az újságok szerint dr. Paukovits, dr. Gombos, Szabó Zoltán, dr. Eremits, dr. Pongrácz, dr. Davidovácz tartalékos hadnagy – fogadta őket, de Szabadkán volt ekkor már Basch József és Gerber Károly tartalékos hadnagy, és a népfölkelő századossá előléptetett Zsótér Andor földbirtokos is. Hogy ezt követően hogyan jutottak az óbecsei fiatal katonák a harcmezőkre, ma már nehezen deríthető ki. Sorsukról azonban sok mindent elárul egy bizonyos V. B. tollából származó, az Óbecse és Vidéke 1916. augusztus 6-i számában Tarnopol feléPár sor a mi fiainkról címmel megjelent tudósítás, melyben egyebek mellett a következő olvasható: a domb tetején álló Worobijowka nevéhez fűződik a bácskaiak egyik büszkesége. „Mennyi magyar vér folyt környékeden! Hány nótás magyar ajk némult el itt! Hány gyászoló család sóhaja száll feléd! […] a legrövidebb út Worobijowka mellett visz Lemberg felé, mely felé oly sóvárogva tekint az orosz, s melynek elfoglalását most is fő céljának tűzte ki az orosz hadvezetőség. De ott állnak a bácskaiak rendületlenül. Akik nem ismerik, hogy mi az: vissza. Híres bácskaiak. Büszke magyar fiúk! Ti vertétek vissza az óriási orosz tömegek számtalanszor megismételt vad rohamait. […] Worobijowka és a virágos katonai sírok beszélnek helyettetek. Regét mondanak a büszke férfiasságról, a bácskai magyar becsületről, égő honszeretetről és a legszentebb kötelesség teljesítéséről!” Vajon ott volt-e harcolók között Pásztor Ferenc dédapám, vagy másutt teljesített szolgálatot? Halottak napján mélységes tisztelettel és együttérzéssel helyeztem hófehér krizantémcsokrot az óbecsei sírjára.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2017     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap