2024. március 28., csütörtök
CÍMLAPTÖRTÉNET

„Az, hogy hangszeren játszunk, olyan, mintha levegőt vennénk, olyan természetes”

Barátkozás az újvidéki Green Onions Blues Banddel

Szeretem a blueszenét. Mindig is szerettem, de ezenkívül még temérdek zenei műfajban otthonosan mozgok, úgy hiszem. Valójában évszakokhoz kötöm a stílusokat. A tavasz számomra a könnyűzene minden ritmusát hozza magával, a tél kizáróan a swing és az ehhez hasonló lüktető számokat, talán mert melegen tartja a lelkem a nagy hidegekben, a nyár a keményebb műfajú muzsikákat igényli, az ősz azonban számomra a blues. Sálba bugyolálva magam, Nina Simone-t hallgatva tekertem el pár utcát a Foxtrot nevezetű dzsessz- és blueskávéházba, ahol forró illatos teát szürcsölve olyan emberekkel beszélgethettem, akik szintén értik a bluest. Mint kiderült, jobban is mint én.

Fotó: Ótos András

Fotó: Ótos András

A Pásztor családot sokan ismerhetik, de azt mindenképp meg kell említenem, hogy egy roppant muzikális beállítottságú családról beszélünk. Pásztor Sándor, a családfő, Pásztor-Kicsi Gergely az idősebb és Pásztor-Kicsi Tamás a fiatalabb fiú (későbbiekben: Sándor, Geri és Tomi) hozzávetőleg fél éve egy bluesbandet alapítottak, Green Onions Blues Band néven. Erről kérdeztem őket, kezdésként.

Sándor: – A megalakulásunk a véletlen műve. Nálunk otthon teljesen megszokott dolog, hogy gyakorolunk a hangszereinken, egy nap azonban azt hallottam, hogy a fiaim közösen játszanak, és nagyon jól hangzott. Egyszerűen összeállt a dolog.
Geri: – A bandánk nevét apu találta ki. A Green Onions egy ’60-as évekbeli instrumentális bluesdal volt, amelynek a megszületését és címét többféleképpen is magyarázzák. Nekem a kedvencem, az, hogy a dal szerzője egyszerűen egy olyan címet szeretett volna adni a dalnak, amit legjobban utál a világon, így lett zöldhagyma (újhagyma). Mivel mi szeretjük a bluest és a zöldhagymát is, ideálisnak tűnt a név – tette hozzá nevetve Geri.
Tomi: – Első bemutatkozásunk az utcán történt. Találomra kiválasztottunk helyeket Újvidéken, és játszottunk, a szabadban. Amikor beneveztünk az újvidéki Utcai Zenészek Fesztiváljára, akkor lettünk úgymond hivatalosak.
– Ahol mi jók voltunk, az időjárás már kevésbé – vágott közbe nevetve Geri.
– Ez igaz. Sajnos az eső szinte elmosta a várt tömeget – fűzte tovább Tomi –, nagyon jól éreztük azonban magunkat. A visszajelzések nagyon kellemesek voltak. Sokan örültek, hogy bluest játszunk. Volt olyan is, amikor egy ismeretlen zenész beállt közénk jammelni, azaz improvizálni.
Sándor: – Ami azért is érdekes, mert mi nem olyan bluest játszunk, ami egy-két akkordból épül fel. A folk, vagyis a népi bluest részesítjük előnyben, és igyekszünk a zenei felépítésben gazdagabb számokat felvenni a repertoárunkba.

Ha már a repertoárnál tartunk, mi található a banda zenei készletében?
Geri: – Elsősorban angol nyelvű feldolgozásokat játszunk, de van például három szerb nyelvű bluesszámunk is, ezeket apu egyik régi ismerőse írta. Van két saját, angol nyelvű számunk is, amelyeket én írtam, és terveim között szerepel még pár... de játszunk magyar számokat is, sőt apu lefordította Eric Claptontól a Nobody knows you-t, ami szintén a repertoárunkon szerepel.

Hogy áll össze a banda? Kinek mi a szerepe?
Geri: – Apu gitáron és szájharmonikán játszik, én az éneklést, a fuvolázást és a gitározást vállalom, és néha a dobolást, vagyis a dobolgatást, mert Tomi jobban ért hozzá. Azt azonban kihangsúlyoznám, hogy ő egy év alatt olyan szintre jutott a gitározás terén, amilyen szinten mi ketten vagyunk apuval, szóval a gitár és a dob az ő reszortja. Finger pick stílusban játszik.

Ez mit jelent?
Tomi: – Tommy Emmanuel az egyik leghíresebb zenész, aki így gitározik. Valójában úgy bontom fel az akkordot, hogy együtt kell, hogy játsszam a basszust, a ritmust és a melódiát, azaz a dallamot is.

A blueszenének megvan a tipikus hangszerelése. A fuvola egy bátor próbálkozás. Hogyan tud idomulni a zenei stílushoz?
Geri: – A fuvolát már az ókori görögök is azok közé a hangszerek közé sorolták, amelyek izgalmat és izgatottságot tudtak előidézni a hallgatóságban. Az évek során azonban megváltozott a hangszer karaktere. A romantika, példának okáért, egy lágy hangszerként használta már a fuvolát. De, ha az ember nem úgy játszik rajta, ahogy az akadémia előírja, ha nemcsak azt az egy fajta fúvó technikát alkalmazza, ha játszik a sebességgel, vagy akár énekel is fúvás közben, már egy olyan hangzást tud elérni, amely teljesen idomul a folkos, bluesos zenei világba. Ez a fülnek szokatlan lehet. A 60-as években néger zenészek játszottak így rajta, és az egyik kedvenc progresszív zenekarom is, a Jethro Tull. Ez nem zeneietlen, nem atonalitás, hanem egyszerűen disztorzióként funkcionál, nyersebb attitűdöt ad a hangszernek.

Mennyire látjátok életképesnek a blueszenét a vajdasági légkörben?

Geri: – Nekem voltak kételyeim ezzel kapcsolatban, hiszen itt az emberek más típusú zenéhez szoktak, de az utcán azt látom és azt láttam, hogy azok, akik nem is ezt hallgatják nap mint nap, egyszerűen tudják élvezni. Ebben a zenében van valami, ami megfogja, megragadja az embert. Egyszerűen életképes. A mi esetünkben a repertoár gerince a régi bluesokon alapszik, de beemelünk poposabb, lágyabb hangzású dalokat is, amelyeknek a szájharmonika ad egy karcosabb, és ezáltal szerintem hitelesebb hangzást.

Ahhoz, hogy populárisabbá váljon a blues, már ha egyáltalán szükség van erre, vegyíteni kellene más zenei stílusokkal?
Tomi: – Én amondó vagyok, hogy jobban kellene nyitnunk a modern zene felé. Ez egy fejlődési irány. Többet kellene meríteni a gyökerekből, nyitni kellene az új felé, és mindezeket felhasználva tudnánk új hangzást létrehozni. Ez akár egy erőteljesebb ritmusszekcióban is ki tudna bontakozni. De ez idővel szerintem jönni fog.

Mit ad számotokra a zenélés?
Sándor: – Az hogy hangszeren játszunk, olyan mintha levegőt vennénk, olyan természetes. Az önkifejezés eszköze, pedig nem mellékes, hogy hatalmas szociális töltettel rendelkezik. Segít az emberen.

Rengeteg bluesénekest, együttest és -számot ismerek. Én az énekközpontú zeneszámokat kedvelem leginkább. Esetleg tudnátok ajánlani 3-3 előadót, akiknél az ének dominál, vagy ritmusosabb, illetve balladisztikusabb bluesszámokat játszanak?
Geri: – Én elsőként Howlin’ Wolfot emelném ki. Utána Tracy Chapmant és Bonnie Raitt-tet. Az igazság az, hogy a bluesénekesnők igen közkedveltek és híresek. Ott van példának okáért Etta James vagy Nina Simone is, nehéz olyan előadónőt találni, aki nem él a köztudatban.
Sándor: – A balladisztikusabb hangvételű előadók körében meg kell említeni Dave Van Ronkot, Sonny Terryt és Josh White-ot is. De még számos jó zenész eszembe jutott, de tartom magam a hármas számhoz – zárta le gondolatát mosolyogva.
Tomi: – Én Stevie Ray Vaughant, Ry Coodert és talán Eric Clapton akusztikus korszakát emelném ki mindenképp.
A beszélgetésünk kedvcsináló ki-kit ismer részénél már előkerült a szájharmonika is. A kávéház lágy morajában pedig üdítően hatott a néha megszólaló bluesfutam. Az emberek érdeklődéssel és elismeréssel szemlélték a zenészeket, hazaérkezvén pedig rákerestem a még nem ismert előadókra. Jóleső őszi zenékkel gyarapodhatott a lejátszási listám. A Green Onions Blues Bandre pedig érdemes figyelni a jövőben.