2024. március 29., péntek

Harapj rá – megreped a hasfalad!

Németh Ákos: Autótolvajok – A Zentai Magyar Kamaraszínház bemutatója
Dévai Zoltán és László Judit az előadás egyik jelenetében

Dévai Zoltán és László Judit az előadás egyik jelenetében

Mottó: „A vígjáték szereplői természetesen valódiak, így a képzelet szülötteivel való bármely azonosságuk véletlen egybeesés.”

Autótolvajok címmel láthattuk szerdán este a Zentai Magyar Kamaraszínház bemutatóját a szerző rendezésében, az intézmény állandó társulatának részvételével és László Judit vendégszereplésével.

A sztoriról sok szót nem ejtenék. Nem azért, mert érdektelen, hanem egy szinte csak felvázolt alapszál mentén apró fragmentumokból áll össze, kacajfakasztó, erőteljes poénokra kiélezett jelenetek tömkelege – mely csattanókat egyébként is bűn lenne lelőni. Fiatalok a társadalom peremén, a törvényesség határain innen és túl, boldogulnak, ahogy lehet, a döntéseik pedig nem mindig hozzák meg a hozzájuk fűzött reményeiket, sőt!, egyre inkább elmerülnek „az élet mérhetetlen állati löttyében”. Alkohol és narkó, kocsik feltörése és prostitúció, abortáló kisasszony és korrupt rendőr, no meg pénz, pénz, pénz… Zokogni is lehetne ezen dolgok felett – de mért tegyük, amikor kacagni is lehet, és a nevetésben is feloldódnak és sokszor meg is oldódnak a problémáink? A szerző/rendező pedig ugyanúgy felhívja rájuk a figyelmet, éppen annyira mély nyomot hagy, mint ha, teszem azt, tragédiát vinne színre.

A hangvétel könnyed, a szöveg nem ás túl mélyre – nem is érzem eléggé hitelesnek, amikor ritkán mégis megpróbálja –, gegestül, zenéstül, szituációstul, mindenestül együtt a nemes értelemben vett „trash” akcióvígjátékok világát idézi. Felsejlik számomra a Trainspotting, A ravasz, az agy és két füstölgő puskacső, a Ponyvaregény… a nyitóképben pedig egy az egyben a Kassovitz-féle Gyűlölet autótolvajlásos jelenete. Németh Ákos vélhetően nem is tagadja – meg sem tehetné –, hogy ezen zseniális filmek alkotóinak hatása alatt írta és rendezte meg művét, mely ilyen tekintetben hommage-nak is tekinthető. Kalapot emelt Boyle, Ritchie, Tarantino etc. előtt – én meg kalapot emelek őelőtte. Mert az Autótolvajok egy pillanatnyi üresjáratot sem tartalmaz, (tolvaj)tempója töretlen, a néző – kinek hasfala olykor szinte megreped a röhögéstől – figyelmét az elejétől a végéig leköti. (Pedig nem rövid az előadás: két felvonás = egy-egy óra… Dögfáradtan érkezem a főpróbára, rajtuk kívül álló okokból egy óra a csúszás, morgok, majd a falnak/kedvesemnek dőlve lassan elszunnyadok… aztán belecsapnak a lecsóba, bele a közepébe!, és az idő megszűnik a szép új kamarateremben. Bravó!)

A színészi teljesítményt sem szeretném túltaglalni: ez a gárda mára gyönyörűen összeérett, a két új tag és a vendégművésznő pedig hasonulnak/idomulnak. Mindenki játéka könnyed – egy-két „ideges kirohanás” csupán a túljátszott, kissé erőltetett –, avatatlan szem nem látja meg a mögötte húzódó munkát, verejtéket (noha a nézőtéren is gatyarohasztó a hőség: mi lehet még a színpadon, vastag kosztümben, a reflektorok sugárzó pokla alatt?…), minden a helyén, az apró gesztusoktól, finom mimikától kezdve a széles taglejtésekig. Kiemelni sem nagyon kellene senkit, de mivel szubjektív élménybeszámolókat/kedvcsinálókat írok, nem kritikákat (kit is érdekelnek a „komoly” kritikusok „objektív” megközelítései, haha), László Judit játékát újfent meg kell dicsérnem, aki valamiért minduntalan elvarázsol; és az a vicces, hogy meg sem tudom magyarázni a pontos okát (természetesen a remek színészi játék mellett, ami viszont mindannyiukat jellemzi ezúttal is) – s talán éppen ettől jó, hogy nincs magyarázat: benyomás van, „alkímia” van. A másikuk, akiről ódákat zenghetnék – számomra ezúttal ő volt a csúcs –, az Nešić Máté Brünn, a „problémamegoldó” szerepében: még a többiekén is túltevő, rendkívül árnyalt játék – amit persze egyedi szerepe is megkövetel –, a visszafogottság és a kirobbanások precíz adagolása, aránya… így kell játszani egy könnyed (?) akcióvígjátékban is, hogy az hiteles legyen! (No, várjuk is, most már egyre izgatottabban, monodrámájának jövő heti premierjét, ami egy Süskind-szövegből készült – ez itt a reklám helye.)

Úgy terveztem, ezúttal rendhagyó módon a díszlettel kezdem – csak aztán magával sodortak a cikkírás belső törvényszerűségei. Nem figyeltem fel rá eddig, hogy Kálló Béla ilyesmivel is foglalkozik – de foglalkozzon továbbra is, mert ez briliáns! Tulajdonképpen pusztán egyetlen szétszabdalt automobil alkotja a teljes díszletet. De amely „csodagép” szétszerelhető, forgatható, ülései kiemelhetőek… aztán pedig a rendező leleményéből minden „porcikája” felhasználható: gépkocsiként, kávézóként, parkként, gyógyszertárként, paplakként… és hangszerként!

…és akkor maradjon a végére, tejszín a lattére, a muzsika! Felcsendülnek közben, természetesen mindig a megfelelő helyen, ismert filmbetétdalok, remekül működik ez is, de a csúcs: amikor a szereplők kalapálni, karistolni, csattogni, dübörögni kezdenek a díszletkocsin! Elemi erejű indusztriális hang- és ritmusrobbanás, mintha a Diósgyőri Gépgyár nevezetű punkcsodát hallgatnám, egyszerűen lenyűgöző!

Nem kellenek ide befejező gondolatok se nagyon. Legyen elég annyi, hogy kamaraszínházunk társulata megérett végre arra is, hogy kacagtatni s ezzel egy időben elgondolkodtatni tudjon: hiteles játékkal és színpadi megoldásokkal, nem pedig olcsó, „közönségbarátnak” nevezett, zenés-táncos blődlivel. Jó darabokra találnak, jó darabok találnak rájuk, miközben ők is egymásra találtak, most már igazán – a közönség pedig erre nem tud rá nem harapni. Egészségünkre!