2024. március 28., csütörtök

Életen át tartó olvasás

A gimnáziumi irodalomtanterv rengeteg nagyon jó, fontos, hasznos irodalmi művet ír elő tanításra. Szépirodalmi műveket olvasni nemcsak szórakoztató, hanem hasznos is, bár sok ember azt gondolja, hogy olvasni egyet jelent a semmittevéssel. Gyakorlati haszna van pedig az olvasásnak, mert megtanulhatjuk általa, hogy az élet különböző helyzeteiben mit lehet tenni, és hogyan lehet átvészelni a nehézségeket, akár tragédiákat.

A tanterv készítői viszont szerintem elkövetik azt a hibát, hogy azt gondolják, csak a diák olvas, és csak azért, mert kötelező, tehát a négy gimnáziumi éve alatt el kell olvastatni a legfontosabb műveket. A probléma viszont az, hogy a legnagyobb művek nem 15–19 éves embereknek szólnak, hanem felnőtteknek. Az Isteni színjáték, Dante műve pl. ezzel a mondattal kezdődik: „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém.” A kezdő mondat tehát elárulja, hogy a mű egy olyan életválságról szól, ahová el kell jutni, meg kell tenni egy viszonylag hosszú utat odáig. Vagy pl. Kosztolányi jól ismert zseniális verse, a Hajnali részegség. A versben elhangzik, hogy ötvenéves, amikor írja. Mennyire értheti meg egy hormonjai által irányított kamasz az ötvenéves ember bölcs felismerését? Az irodalom nagy művei bizony felnőtt embereknek szólnak, nekik segítenek, őket gyönyörködtetik – ha olvassák őket. A tantervkészítők tehát elvétették a célt. A cél ugyanis nem az, hogy a gimnazisták néhány év alatt elolvassák a legfontosabb műveket, hanem az, hogy megtapasztalják, olvasással válaszokat találhatnak a kérdéseikre, és jobban megérthetik a világot. Ha ezt sikerül a négy év alatt megtanítani, megéreztetni (márpedig erre tényleg elég a négy év, szemben a klasszikus irodalom megismerésével), akkor érjük el a valódi célt: a középiskolából kikerült emberek felnőtt korukban is olvasni fognak, és van esély arra, hogy megfelelő korban olvassák el azokat a nagy klasszikusokat, amelyek elviselhetőbbé tehetik az életüket. Azt gondolom, hogy a fontos irodalmi műveket meg kell ismertetni a diákokkal úgy, hogy beszélünk róluk, utalunk rájuk, hogy tudjanak a létezésükről és arról, hogy megfelelő korban ezek nagyon fontos olvasmányok, de nem kell elolvastatni őket, mivel épp azért, mert nem ennek a korosztálynak íródtak, nem is érthetik, és azt a következtetést vonják le, hogy a szépirodalom érthetetlen és unalmas.

Számomra az jelenti a munkám hatékonyságát, hogy elballagott diákjaim beszámolnak arról, hogy felfedeztek egy-egy klasszikus irodalmi művet, szerzőt. Van olyan diákom, aki, mikor tanítottam, alig olvasott el valamit, órán is ritkán figyelt, pár évvel a ballagása után elkezdett olvasni szépirodalmat, és rendszeresen ír arról, hogy kiktől mit olvas.

Irodalomórákon tehát az a fontos, hogy a tanár nyitott legyen, elfogadó légkört teremtsen, és olyan olvasmányokat osszon meg a diákokkal, amelyek az ő világukkal foglalkoznak. A közös gondolkodás, beszélgetés, a különböző nézőpontok meghallgatása, megértése, elfogadása megszoktatja a gyerekekkel azt, hogy nyitottak és befogadók legyenek. Az is nagyon fontos, hogy a tanár személye tiszteletet ébresszen a diákokban, és követendő értékűvé váljon. Ezt úgy lehet elérni, ha a tanár is tiszteli a diákot, és kíváncsi a véleményére. Ha a diák ilyen módon viszonyul a tanárához, akiről tudja, hogy olvas, és meg is mutatja, hogy az olvasás miért jó, akkor könnyen megtörténik, hogy felnőttként ő is „használja” az irodalmat a könnyebb túléléshez.