Gazdaságkor fogalma nélkül nehéz megérteni korunk folyamatait. Az ember óhatatlanul a megértést zavaró részletekbe bonyolódik. Leggyakrabban politikai csalafintaságok után szimatol – természetesen vannak ilyenek –, aztán a különböző összefüggések délibábjait lesve föl-fölkiált, hogy ilyen meg olyan titkos kapcsolatokra bukkant: árulásokra, csalásokra, összeesküvésekre. Mi sem természetesebb ennél. Nehéz elképzelni ugyanis, hogy miután az emberiség jelentős, mondhatni mértékadó része szakított korábbi létállapotával, vagyis azzal, hogy ne csak testi, hanem szellemi lény is legyen, és eszerint alakítsa társadalmát, az új világrend embere csak anyagnak gondolja magát, tehát eszerint rendezi életét és világát. Mint a cápa vagy a csiga. Nem tud róla, mert észre sem veszi, hogy már nem ő rendezkedik a világban, hanem a dolgok teremtik a körülményeket, melyeknek ő engedelmeskedni tartozik. Ha jót akar…
Manapság, mikor már a művészet is kibírja szellem nélkül, s közben remekül keres, nem különleges, hogy a szerencsétlenebb országok élén bűnözők integetnek a népnek, akik az oktatás, a sajtó, a tudás és a piac, szóval a kulcshelyek irányításának megkaparintásával uralkodnak a lelkek fölött. Ezért is ellenségük a nyelv, esetünkben a magyar nyelv, mert a szavaink leleplezik a lényeget. A fő embergyár ma iskola helyett a szórakoztatóipar. Mi is e kulcsszó gyöke? Egyáltalán mi a gyök? Tanultuk-e az iskolában? Miért nem?
Súgok: „a magyar szó magyar gyökre épül” (A Magyar Nyelv rendszere 1846, Magyar Tudós Társaság, mai nevén: MTA). Ez rendszerint az első szótag, itt: szór. Szószátyárkodva: szétszór. Persze a szórás maga is összevisszaság-csinálást jelent. Szórjunk szét egy marék homokot, látjuk. Ész sem kell hozzá, elég a szem. Ezért is kell bele némi homok…
A magyar embernek akkor is megvan a magához való esze, ha tanulatlan. Szerencsére a miénknél szerényebb tudású nyelvek is tanítanák beszélőiket, például a konzumidióta szó világosan megmagyarázza (!) a konzumidiótának, hogy ő már nem homo sapiens, hanem consum idiota: fogyasztói hülye. Elherdálta lelkét, eszét, s csak azért él, hogy vásároljon, s ha meló után elül a moziban, tévé előtt vagy akárhol, nem a felhősárkányokat vagy a jó nőket/fickókat bámulja, hanem telefonja kijelzőjén a semmit, mert azt imádja. Élete sitty! A szemétbe. A szemétember szemétélete a szeméttársadalomban odavaló, nem?
Ki vagyok én?
Hol élek? A helyzetet összefoglalva: deviancia normálissá vált, a normalitás devianciává.
Ilyen elnyomás még soha, sehol nem nyomorította az embert, csak azt, aki az Újkorból Gazdaságkort csinált.
Gazdaságkor szülte a mai társadalmat. Hovatovább huszonöt éve írtam erről először. Gazdaságkor persze rá se rántott, továbbra is virul, a róla szóló tudás a mélybe rejtőzött. Egyelőre.
A nagy törés a francia forradalom volt, s attól kezdve lépésről lépésre megfordult a világrend: a mindennapos Gréve téri színes guillotine-bemutatók szaloneseménnyé váltak, széppé lett a rút. Az embermilliók gyönyörködnek az elképesztő ocsmányságokban, ugyanakkor fáznak a szépségtől és ikertestvérétől, az igazságtól. Borzonganak is tőle. Kerülik. Okkal.
Roppant tanulságos, mondhatni, iskolapélda-szerű, ami napjaink európájában történik. Igen, európájában, mert ennél kisebb betűvel nem tudom írni.
Homérosz, Shakespeare vagy Csontváry világa ugyanis széttört, elsüllyedt, a helyén vircsaft van, ami fogalmából következően gazdálkodásnak is rossz, mert elemészti a Föld bolygó életfönntartó rendjét. Mi, akik ilyesféle dolgozatokat írunk és olvasunk, egymástól távoli szigetekre szorulva küldözgetjük palackposta-üzeneteinket. Atlantisz óta tudjuk, hogy nem ez az első eset.
Gazdaságkor leggyakoribb jelensége, hogy erős az ipar, a kereskedelem, legkivált a bankrendszer. A rajtuk függő politikai képletek pedig engedelmes szolgái a „fejlődésnek”, melyen a demokrácia és kapcsolt részeinek lobogói: szabadság, egyenlőség, igazság és hasonlók lengenek, ránganak, míg meg nem változik a szélirány. Nem északról fúj, nem is délről, hanem alulról, ha szabad így mondani, a pokolból. Ha pontosak akarunk lenni, nem is mondhatjuk másként. Nos, onnan megjelenik akárki a fösvényen kiszámolt pár milliárddal, és intézkedik, küldi futárját Ó’csó Jancsikért.
Tapasztalt Olvasó untig tudja, hogy a milliárd semmi, nyomdai kérdés. Azt is látja, hogy a milliárdok száma ráadásul kicsi a téthez képest. Ahhoz semennyi dollár vagy arany nem ér föl, de mégis egy aránytalanul pici szám toporog a 000…, azaz semmik sorának élén. De éppen elegendő, hogy piacember rábólintson: oké, megcsináljuk. S a lobogók máris bevonva: se önrendelkezés, se emberi jog, se adott szó, se választói akarat, se népszuverenitás, se szabadság, se demokrácia nincsen többé. Hány hazát tetszik parancsolni? Egész Európát? Igenis, kérem. Becsomagoljuk?
Ó’csó Jancsik tapsvihara!
Nyelvédesanyánk, Kölcsey, Csontváry, Weöres és a többiek egyebet se tesznek, mint figyelik az események alakulását és figyelmeztetnek. Arany János is hibátlanul kihallgatta százötven éve a várható fejleményeket a Margitsziget vén fáinak susogásából.
„Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik”
