Gyóni Géza fájdalma

Mák Ferenc

2017. november 6., 15:08

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

A galíciai Przemysl városának száz évvel ezelőtti tragédiájára nem lehet Gyóni Géza személye nélkül emlékezni. A táj, a végtelen mezőség, a távoli nyárfasorok egyaránt a magyar költő gyászos sorsát idézik, a látogatónak úgy tűnik, a kazamaták boltívei alatt egyszer csak fölbukkan a költő elgyötört alakja, miközben egyenruhája fölső zsebébe gyűri a félig teleírt papírszeletet.

Gyóni Ferenc 1942-ben Repülj már levelem… címmel a fronton született verseivel együtt rendezte kötetbe Gyóni Géza háborús levelezését. A könyvhöz írt bevezető tanulmányából kiderül, az ifjú költő bukott soproni lapszerkesztőként 1913 februárjában érkezett Szabadkára, ahol Braun Henrik lapjánál a Bácskai Hírlapnál kapott újságírói állást. Azon frissiben megismerte a lapszerkesztő baráti köréhez tartozó férjezett Ella asszonyt – a későbbi Lusyt, a „titok asszonyát” –, aki idővel, a háború poklában, a múzsájává magasodott. Az 1914. július 31-én megjelent általános mozgósítási parancs értelmében Gyóni Géza ezredének Przemyslbe kellett bevonulnia. A költő és lapszerkesztő másnap, augusztus elsején utazott el Szabadkáról, Lusy azokban a napokban Szliács fürdőben nyaralt, így még el sem köszönhettek egymástól. 1914. augusztus 11-én vagy 12-én a przemysli erődből küldte Szabadkára Levél a gránicról című versét, anélkül hogy tudta volna, megtalálja-e a címzettet. A következő verse augusztus 18-án kelt: „Sötét felhők sűrűn gomolyognak – / Idekéklik a lengyel határ. / Patak partján alkonyi csöndben / Egy katona haptákban áll.” Gyóni, immár Guszti álnéven, úgy küldte a frontról az imádotthoz címzett leveleit és benne a verseit, hogy azok előbb a Bácskai Hírlap szerkesztőségébe jutottak el, s csak ezt követően, titokban kerültek Ella asszony kezébe. A versek – melyek kezdetben lelkesek és lelkesítők voltak – a Bácskai Hírlapban rendre megjelentek. „Oltáraink a barna dombok; / Oltárlepel bíbora: vér, / Mely szent harcunkon bőven omlott, / Szent vér, és minden csöppje boldog, / Mert hű szívekből híven csorgott / A Hazáért és az Istenért.” A Gyóni-versek azonban idővel – a háború véres hónapjaiban – egyre komorabbak lettek, mintha szívét egyszerre megérintette volna a halál.

Az orosz csapatok 1914. október 5-én Przemysl körül bezárták a kettős ostromgyűrűt, és megkezdődött a monarchia katonáinak kiéheztetése. A városban és az erődrendszeren belül szigorúan korlátozták az élelmezést, s a katonai vezetés még azt is kiszámította, hogy a lovak leölésével meddig tarthatják magukat a falak oltalma alatt. Hónapok elmúltával azonban, ahogy elfogyott az élelem, az erőd megszűnt élni. 1915. március 18-án a vezetés kiosztotta az utolsó tartalék konzerveket is, s ekkor Tamássy tábornok úgy döntött, hogy embereivel megkísérli a kitörést. A katonák a közel fél éves nélkülözésből eredően olyan elcsigázottak, az éhségtől oly mértékben elgyötörtek voltak, hogy a hadi tudósítások szerint a „kitörés” idején hét óra alatt mindössze hét kilométert tettek meg – szakadatlan pergőtűzben – az orosz állások felé. Przemysl erődrendszerének emberei mindahányan a meghalás küszöbén álltak. Március 21-én a katonai vezetés úgy döntött, hogy fölrobbantja az erődrendszert, és megadja magát az orosz csapatoknak. Másnap hajnalban azután levegőbe repült a monarchia legbiztosabbnak vélt katonai védelmi rendszere, s az időközben rommá lőtt városba bevonuló oroszok rövid úton lefegyverezték a védelem egységeit. És a foglyok tízezrei elindultak az oroszországi táborok felé. Gyóni Géza öccsével, Gyóni Mihály főhadnaggyal együtt esett orosz fogságba, és két évig mindketten a krasznojarszi tábor foglyai voltak. Mihály öccse 1917. június 8-án meghalt, ekkor Gyóni Géza föladta a küzdelmet; 33. születésnapján, 1917. június 25-én hunyt el.

Przemysl a maga korában az Osztrák–Magyar Monarchia katonai erejének a szimbóluma volt: az erődöt Ausztria és Magyarország majdnem minden népének fiai védték. A magyarok a nyugati fronton voltak, délen a tiroliak, északon és északkeleten a rutének és lengyelek, keleten az alsó-ausztriaiak. Gyóni Géza századában a magyarokon kívül románok, szerbek és magyarországi svábok is küzdöttek, és hullottak el, vagy estek fogságba. Molnár Ferenc első fájdalmában megfogalmazott szavai szerint: „A magyar dicsőség, ami Przemysl nevéhez fűződik, teljesebb a teljesnél, és teljesebb minden magyar katonai dicsőségnél, amelyről a mi könyveink tudnak.” Ezt a haditudósító állította, aki Galíciában a lövészárkok közvetlen közelé- ből látta a szenvedéseket, s aki az erőd feladása utáni hetekben maga is megfordult a helyszínen, látta a fölrobbantott erődrendszert, látta a lerombolt hidakat, és magyar katonák emlékét kereste a rommá lőtt város utcáin. A nyári napsütésben is a decemberi iszonyatot hurcolta magával: „valami lázadó kínlódás nem engedi, hogy itt mást lássak, mint amit egyszer láttam – írta Egy haditudósító emlékei című könyvében. – Itt hófoltos téli sár van számomra örökre, itt vér folydogál lefelé az olvadásban, havas esővel keverve, és magyar huszárok arcra borulva fekszenek a földön, sapka nélkül, fiatal legények, kihűlt, sárgaarcú magyar parasztfiúk, feltépett kék zubbonyban, sáros, piros nadrágban.” Az utazó, aki koszorúval a kezében, évszázaddal később az erőd romjai között bolyong, lelkében érzi a döbbenetet és a fájdalmat.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége