2024. április 24., szerda
ÖRÖMHÍR

A biztos kapu felé

A keresztények a remény emberei. Krisztus követői, a tesszaloniki közösség tagjai a megpróbáltatások ellenére lelkesen és örömmel ünnepelték Krisztus feltámadását néhány évvel Krisztus feltámadása, húsvétja után, amely egyedülálló, döntő fontosságú esemény a keresztény ember életében. Pál apostol ezért a húsvétban újjászületetteket a „világosság és nappal fiainak” nevezi (1Tesz 5,5).

Az apostol szavai a 21. század keresztényeit is a világosság és nappal fiaiként arra bátorítja: legyünk józanok, öltsük fel a hitnek és a szeretetnek páncélját, sisak gyanánt meg az üdvösség reményét (vö. 5,7–8). Isten ugyanis az üdvösség elnyerésére szánt bennünket Urunk, Jézus Krisztus által, aki meghalt értünk, hogy akár élünk, akár meghalunk, vele együtt elnyerjük az életet (vö. 5,9b–10).

Mégis sok embert félelem tölti el a saját halálának és mások halálával kapcsolatban: van-e élet a halál után? Találkozunk-e a szeretteinkkel?

A keresztények a remény emberei. Világi értelemben a remény vágyott szép esemény, amely megtörténhet, vagy nem, a keresztény remény azonban az üdvösség reménye. Olyasminek a várása, ami már megvalósult: a kapu ott van, én pedig remélem, hogy elérek a kapuhoz. Csak az a kérdés, mit kell tennem. Haladni a kapu felé, és biztos vagyok benne, hogy elérek a kapuhoz. A keresztény remény olyasminek a várása, ami már megvalósult, és ami biztosan megvalósul mindannyiunk számára. A mi feltámadásunk és szeretteink feltámadása biztos dolog, azért, mert a húsvétban, Krisztus feltámadásának eseményében gyökerezik.

Remélni tehát azt jelenti, hogy megtanulunk várakozásban élni. Várakozunk abban, hogy meglátjuk az Urat, találkozunk vele.

Mi gátol bennünket ebben? Az, ha telve vagyunk önmagunkkal és mindazzal, amit szereztünk, amiről azt gondoljuk, hogy a mi birtokunk, és csak önerőnkben, képességeinkben és anyagi javainkban bízunk. Az alázatos ember viszont tud remélni, várakozni az Úrral való találkozásra. Békével töltik el Szent Pál szavai: Krisztus meghalt értünk, hogy akár ébren vagyunk, akár alszunk, vele együtt éljünk (vö. 5,10).

Jézus visszatérése váratlan lesz: nem tudjuk sem a napot, sem az órát. Követőit figyelmeztette az éberségre. Az éberség azt jelenti: e világi feladatainkat felelősségteljesen végezzük, felelősségünk teljes tudatában válaszoljunk a szeretetére.

Arra buzdít bennünket, hogy legyünk készek a nagy találkozás pillanatára. Az éhínség, a háborúk, a természeti csapások és más jelek, amelyekről beszélt tanítványainak, nem csupán az „utolsó idők utolsó éveire” vonatkoznak, ugyanezt a készenlétet hangsúlyozzák éberségről mondott példabeszédei.

Az úrról mondott példabeszédéből megtudjuk, hogy az úr szeretné, ha a szolgára bízott háztartást, amikor váratlanul hazatér, akkor is rendben találja. Jézus aszerint fog felettünk ítélkezni: engedelmeskedtünk-e parancsainak, jól gazdálkodtunk-e az életünkkel. Ezért ne aludjunk hát, mint a többiek, hanem legyünk éberek és józanok (vö. 5,5–6).

A 27. zsoltár fogalmazza meg a „közösségben lenni Istennel, az Úr házában lakni” fontosságát, a bizalmat az Úrban: „Világosságom és üdvösségem az Úr – kitől félnék? Életem oltalmazója az Úr – kitől rettegnék?” „...biztos vagyok benne: meglátom az Úr dicsőségét az élők honában.”

A földi életből elköltözötteket naponta foglaljuk imádságba, hogy Krisztusban éljenek, és majd egykor teljes közösségben legyenek velünk.

Földi életünk pedig a bizonyítás, a kibontakozás, a felkészülés ideje, a mennyei boldogság viszont az örökkévalóság, a teljesség ideje, amikor majd békében, valamennyi képességünk tökéletes birtokában élünk – szeretetben és boldogságban. „Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik”(1Kor 2,9).

Sokszor mégis aggodalmaskodva kérdezzük: elég lesz-e, amit életemben tettem, hogy belépjek az örök fényességbe vezető kapun? Amennyiben arra törekszünk, hogy az evangélium szerint éljünk Istennel, akkor Anton Gots (Szenvedésemet örömre váltottad. Vigilia, Bp. 1998. 75.) szerint években, bölcsességben és a szeretet tetteiben fogunk növekedni, napról napra többek leszünk, míg végre a mi mennyei Atyánkhoz jutunk. Az ünnepi lakomát Isten készítette számunkra, ugyanakkor az ünnepet mi magunk is készítettük életünk minden cselekedetével. A véget nem érő lakoma mindazok csodálatos ünnepe lesz, akik hittek és reméltek Istenben, és szerették őt.