2024. április 20., szombat

Kötelességünk továbbvinni a fáklyát

Az 1944/45-ös ártatlan áldozatokra emlékeztek a Tisza-vidéken

Ezekben a napokban Vajdaság-szerte megemlékezéseket tartanak, amelyeken a résztvevők az 1944/45-ös megtorlások ártatlan áldozatai előtt hajtanak fejet. Mindenszentek napján három Tisza menti településen – Horgoson, Martonoson és Zentán – idézték föl az atrocitások áldozatainak emlékét; ma, halottak napján pedig folytatódik a tiszteletadás a háborúvégi véres események magyar áldozatainak.

Forró Lajos történész a martonosi megemlékezésen (Jenei Klementina felvétele)

Forró Lajos történész a martonosi megemlékezésen (Jenei Klementina felvétele)

Horgoson az általános iskolások alkalmi műsora után Vass Zoltán történész mondott beszédet azokért és azokról, akik egykor sajnos sokáig a feledés homályába merültek: áldozatokról, magyarokról. Ahogy ő fogalmazott: útban voltak, egy háborút vesztett nemzet tagjai, akikkel bármit meg lehetett tenni. Büntetlenül megtizedelni őket.

Nemcsak emlékezni igyekszünk itt évről évre, hanem arra is kísérletet teszünk, hogy egy kicsit visszatérjünk a ’40-es évek korszakába, egy kicsit próbáljuk beleélni magunkat az akkor itt élő emberek gondolkodásába. Valamikor a két világháború közötti Magyarországon Trianon traumájának feldolgozásához bibliai képet hívtak segítségül. A földre tiport, megsebzett, feldarabolt országot sokszor ábrázolták keresztre feszítve. S szinte minden magyar, a trianoni határokon belül és kívül, várta a feltámadást. S e tömegek feltámadásként érték meg a területek visszacsatolását a Felvidéken, Erdélyben, Kárpátalján, de az 1941 áprilisában birtokba vett Bácskában is. A feltámadásnak hitt események rövid idő alatt más fordulatot vettek. Vea victis – Jaj a legyőzötteknek! Az ókori római mondás életre kelt, Horgoson is. 1944 novemberére ért falunkba a partizánok kivégzőosztaga.

A falu emlékezete szerint talán az elmúlt hónapokban temették el az utolsó állítólagos szemtanút. Az ő sírba ereszkedésével kerül a gyalázatos esemény teljességgel a történelem lapjaira. Egykori honfitársaink kivégzése, áldozata valamiképp cezúra falunk történetében. A kommunizmusnak „a múltat végképp eltörölni” irányzata falunkban azzal járt, hogy a település többé már nem találta meg korábbi önmagát. Sem azt a gazdasági erőt nem tudta felmutatni, amire korábbi története predesztinálta volna, sem nem tudott többé olyan jelentős értelmiséget kitermelni, mint korábban. A ’44-es áldozatokkal sírba hullt a Reök Andorok, Hunyadi Vas Gergelyek, Fodor Gellértek, Hegedűs Lászlók világa. Ha az eseményeknek van máig ható üzenetük, akkor annak egyik kimagasló embere Tilinkó János, Horgos nagyközség polgármestere. Aki a kivonuló magyar sereggel nem távozott. Bevárta végzetét. És bizony sok bátor társa akadt a Délvidéken. Irigylésre méltó tartással rendelkeztek ezek az emberek, akik számára elveik és a közösséghez való hűségük fontosabbak voltak, mint saját életük mentése – mondta Vass Zoltán.

A martonosi temetőben Savelin Zoltán atya szentelte meg az áldozatok sírhelyét, iskolások szavaltak, majd pedig dr. Forró Lajos szólt az egybegyűltekhez.

– Olyan kor volt ez, amikor ember embernek volt a farkasa. Amikor a gyűlölet volt az úr, és a szomszéd agyonverte a szomszédot, csak azért, mert az más nyelven beszélt, gondolkozott és imádkozott. Több éve már, hogy itt állunk, és lerójuk kegyeletünket ártatlanul meghurcolt és meggyilkolt családtagjaink előtt. Egy család lettünk immár, akik együtt gyújtanak gyertyát, és csendben emlékeznek. Egy család, amelynek közösen kell menni az úton. Az úton, amely ennyi év után talán meghozza elhunyt családtagjaink számára a feloldozást. Közben szépen lassan fogyatkozunk. Sokan, akik egykoron még itt álltak velünk, és emlékeztek, ma már maguk is az égben laknak. Szeretteink elmondták nekünk, hogy mi történt. Elmondták, és nekünk ezt tovább kell adni – mondta Forró, aki ezután az áldozatok utódainak elmeséléséből nyújtott át egy történetadagot, ahogyan ők emlékeztek a szörnyűségekre.

– Ők már nem lehetnek velünk. De nekünk kötelességünk továbbvinni az általuk gyújtott fáklyát. Én is felvettem egy fáklyát. Azt, amit annak idején édesapám gyújtott meg. És előttem vannak ’98-ban mondott szavai: „Csak az igazságot szeretném, és segédkezni annak a felderítésében, hogy a délvidéki magyarság elleni atrocitások vonatkozásában az ártatlanul megalázottak és kegyetlen módon likvidáltak igazságot és rehabilitációt kaphassanak, és hogy a jelöletlen tömegsírokból a temetőben helyezhessük el a maradványaikat, elégtételt szolgáltatva a mártírok emlékének, intő példát a jelenkornak és kegyeletteljes emlékeztetőt az utókornak, valamint leróhassuk kegyeletünket, és lehessen a sírjukra egy szál virágot helyeznünk.” Apám kijelölte számomra az utat. Hát viszem a fáklyát. Viszem, ameddig kell! Addig, amíg áldozataink nem kapják meg a nekik járó végtisztességet. És ebben nincs olyan földi erő, ami megakadályozhatna.

A zentai megemlékezésen (Horváth Zsolt felvétele)

A zentai megemlékezésen (Horváth Zsolt felvétele)

A zentai megemlékezésen a Felsővárosi temető kálváriadombjánál a Szeles Oszkár főtisztelendő által celebrált szentmisét követően Ceglédi Rudolf, a község polgármestere mondott alkalmi beszédet. Kiemelte, hogy a mindenszentek és a halottak napja alkalom arra, hogy eszünkbe jussanak az úton előttünk járók, akik nagyon sokat jelentettek nekünk, s ők voltak azok a szorgalmas, dolgos emberek, akik munkájukkal hosszú évszázadok alatt megteremtették mindazt, amit ma is láthatunk, és nemzedékek hosszú során át életük példájával tanítottak minket.

– Mi, akik ma itt állunk, hiszünk a történelmi megbékélésben és igazságtételben, a békés egymás mellett élésben, a közös jövőben, a megbocsátás elvében, de nem a feledésben. Mindenszentek ünnepe és halottak napja az az alkalom, amikor szívünkben és lelkünkben nemcsak a gyász és a fájdalom törhet magának utat, hanem a tisztelet és az emlékezés is. Gyertyáink azokért a magyar áldozatokért is lobognak, akik a második világháború végi értelmetlen vérengzésben ártatlanul vesztették életüket. Ők is hozzánk hasonló egyszerű, hétköznapi emberek voltak, akik úgy gondolták, csöndben dolgozhatnak, nevelhetik gyermekeiket, építhetik házukat, látják majd felnőni unokáikat – mondta a polgármester, és rámutatott, hogy amennyiben igazán meg akarunk emlékezni a hősökről és a mártírokról, meg kell tanulnunk a leckét, amire ők tanítanak bennünket.

– Most nekünk kell alkotni, nekünk kell építeni, és mások gondját viselni, nekünk kell élhető, szeretetteljes világot teremteni – mondta.

A megemlékezés keretében Burány Hajnalka mondott történelmi bevezetőt az 1848–49-es forradalom és szabadságharc, valamint az 1944-es ártatlan áldozatok emlékhelyeinek a megkoszorúzásához. A műsorban közreműködött a zentai Tópart vegyes kórus is.