A reformáció fél évezredes évfordulójára emlékezünk, arra az 1517. október 31-ére, amikor a hagyomány szerint Luther Márton – Ágoston-rendi szerzetes, teológus – kiszögezte a wittenbergi vártemplom kapujára a 95 pontba szedett tételeit, vitaindító dokumentumát. Kutatók szerint nem szándékozott új egyházat alapítani, tanainak híre viszont futótűzként terjedt egész Európában. A lutheri cselekedet 500. évfordulójára emlékezünk és azt ünnepeljük, hiszen Luther mozgalma nemcsak hitbeli változást, hanem a latin nyelvű vallási irodalom különböző nyelvekre való fordításának hullámát is elindította.
Luther fő műve a német bibliafordítás, aminek az volt a célja, hogy az emberek a maguk nyelvén, közérthetően olvashassák, megértsék, mi Isten akarata, és életüket ahhoz igazítsák. A reformáció fél évezredes örökségéért adunk hálát mi magyarok is: az erkölcsi és szellemi megújulásáért.
Öt évszázad nagyon hosszú idő, az elhalványult események, harcok, emberi sorsok az ünneplésben új megvilágításba kerülnek, s mindez segíthet bennünket ismét rátalálni a reformáció lényegére. Nem kell Luther köré kultuszt építeni, hiszen akkor semmit sem értettünk meg abból, hogy amikor a vallásos máz áthatott mindent, egy szerzetes az életét kockáztatva azt állította, hogy az egyház tévelyeg. Mikor megfenyegették, azt mondta: „Itt állok, másként nem tehetek...”
Mi jut eszünkbe a szóról: reformáció? Az első ami eszünkbe jut, a megújulás.
A reformációról ma már nem úgy beszélünk, mint egy vallási eseményről. A reformátorok hirdették az emberi gondolkodás szabadságát, az egyén méltóságát és felelősségét, minden ember egyenlőségét Isten szemében, megújítva a nemzeti nyelvet, kultúrát, gazdaságot és a tudományt.
A XVI. századi reformátorok életükkel mintát adtak. A kérdés csak az, hogy az örökséget, amely néhány generációval ezelőtt, nagyszüleink, dédszüleink idejében még természetes volt, tudjuk-e, akarjuk-e elfogadni, újratanulni.
Jó lenne fölfedezni a reformáció évében a sok-sok ünnepi esemény között a lényeget: Erős vár a mi Istenünk.
A zsoltár szavai csengenek bennem, ha szülőfalum református templomára gondolok, s az idézet, mely elkísér mindenhova: Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja.
Gyerekkoromban, a gyülekezeti éneklés erejére, a csodaszép dallamokra és szövegekre csodálkoztam rá, amikor kézen fogtak és elvezettek a templomba: az ünneplőbe öltözött paraszt bácsikák, nénikék éneke zengett, a szívekig hatolt. Nagymama azután rendre elmesélte, hogy az ő fiatal korában nem csak néhány padsor telt meg, hanem az egész templom, fiatalok, idősek egyaránt jártak a vasárnapi istentiszteletre. Emlékszem, élete utolsó éveiben, ágyban fekvő betegen is a legszebb zsoltárokat énekelte:
Mint a szép híves patakra, a szarvas kívánkozik,
Lelkem úgy óhajt Uramra, és hozzá fohászkodik.
Tehozzád én Istenem, szomjúhozik én lelkem.
Vajon színed eleiben mikor jutok, élő Isten?
A zene, az evangéliumi üzenet évszázados dallamok segítségével eljut ma is a lélekig.
A gyülekezeti élet megújul, ismét erősödik: gyerekkoromban titokban jártunk hittanra, titokban ünnepeltük a karácsonyt, a konfirmáció nagy ünnepéről sem volt ildomos az iskolában szót ejteni. Ma már református játszóházba járhatnak a gyerekek, a konfirmáción a tanárok is megjelennek, az iskolában is van hitoktatás.
Ajándék az, hogy ünnepelhetünk és emlékezhetünk, összeköthetjük az elszakadt szálakat. Nem kell világrengető dolgokra készülni, hanem tenni a dolgunkat, becsülettel elvégezni a mindennapi munkánkat.
Hogy mindehhez az anyanyelven olvasható Biblia alapvetően fontos, egy fix pont, az biztos. Sajnos a legtöbb ember csak szorult helyzetében, rossz döntéseket követően, egyedül megoldhatatlannak tűnő feladatainak megoldás-keresése idején lapozza fel, pedig fontos útbaigazító, iránytű mindazoknak, aki naponta kézbe veszik.
A megújuló világban megújuló reformátusokra, megújuló közösségekre támaszodva építkezhetünk tovább az ötszáz éves örökség értékein.
