Hét nap Budapesten (8.)

2017. október 31., 16:35

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria 

Dobrica Ćosić szerb író 1956-ban, a forradalom és szabadságharc idején egy hetet töltött Budapesten. Írótalálkozóra utazott, és népfölkelés fogadta. Naplót írt, s ezt a Magyar Szó már ’56 novemberében folytatásokban közölte, tavaly pedig a szerkesztőségünk Menedékben címmel ismét megjelentette. Ezúttal a forradalom 61. évfordulója alkalmából részleteket adunk közre a Hét nap Budapesten című naplóból.

A rádió közli, hogy holnap reggeli hat óráig tilos az utcán közlekedni. A felültetett felkelőknek kegyelmet ígér a rádió, amennyiben este hat óráig megadják magukat. A Magyar Rádió azt mondja, hogy még csak néhány ellenállási fészek tartja magát, és felhívja a munkásokat, hogy védjék meg a gyárakat. Közvetítik a Politikai Bizottság új tagjának, Kádár Jánosnak a beszédét. Kádár három évet töltött börtönben, és néhány napja helyezték szabadlábra. Ugyan milyen feudális és ellenforradalmi idők ezek, ha valaki a börtönből egyenesen a miniszteri bársonyszékbe ülhet? Kádár János radikális reformokat ígér a népnek, és jogos kívánságaik teljesítését. Aztán különböző munkáskollektívák táviratait sugározzák, ezek támogatják Nagy Imre kormányát. A katolikus papok egyesülete rendre és békére szólítja fel a hívőket. Végre egy autoritatív hatalom! Béke lesz, de csak a mennyországban…
Megkísérelem, hogy a Duna-töltés védelmében a parkon keresztül a hídhoz jussak, ahol folyik a harc. Semmit sem látok, de a nedves, ködös levegőben mintha érezném a lőporszagot. Köd fekszik a Dunán. Ködöt eszik a néhány villanylámpa a szálloda előtt. Mintha seb volna, mintha bűz volna inkább, és nem fénysugár. Budapest homályba burkolódzik. Vak és esendő ebben a ködben. Hirtelen elcsöndesülnek a fegyverek. A csönd sem csönd most. Ez a rémület csöndje. Hallani az esőcsöppeket a szálloda előtti nyárfák levelein. Harmatosak. Ez az őszi illat a halál illata. Süket és fenyegető. Budapest még sohasem volt olyan csöndes, mint ezen az estén. Nedves, szélcsöndes ege nem csöndes. Tele van rádióhullámokkal. Ha vadlibák repülnének föl véletlenül erre az égre, függőlegesen zuhannának le, holtan. Budapest hallgat, és ma este az ő neve a leggyakrabban emlegetett főnév a földön és a sztratoszférában. Jó, de miért hallgat? Mire készül a tegnapi tiltakozástól, gyűlölettől, követeléseitől megtébolyult város? Mi az, amiért halni indultak az ifjak és a leányok? Fiatalok a rendőrök is, fiatalok a felkelő ifjak és leányok, fiatalok a szovjet katonák is. A dicsőségért-e vagy a szégyenért? A szabadságért-e vagy a rabságért? Itt ölelkezik most a hősiesség az elkeseredéssel. Vereség a győzelemmel. És minden emberi érzés között ma este egyvalamiben egységes Budapest, tekintet nélkül a zászlókra: a fájdalomban. Lehet, hogy a jövő megjutalmazza a mai áldozatokat. Magyarországnak más úton kell elindulnia. Hiszen már el is indult tegnap délután három órakor.
A történelemnek el kell ítélnie eddigi vezetőit, még inkább mai vezetőit, akiknek politikája ilyen véres következményekkel járt, amíg ők, bekerítve abba a sötét épülettömbbe, barikádok között, szovjet tankok védelme alatt (vajon milyen igazságért és igazságtalanságért halnak meg a szovjet katonák?) reformokat jelentenek be, és politikai engedményeket tesznek a lövöldözőknek. Ha ezt megtették volna reggel hat óráig, ha ilyen rendeletet és ilyen kiáltványt közölt volna a parlament erkélyéről Nagy Imre tegnap este kilenc órakor, akkor Budapest ma ki volna világítva, és dallal volna teli. Ma már késő, szégyen volna, és kapitulálás. No mindegy: a budapesti Kossuth rádió háborús parancsokat sugároz, Nagy és Kádár beszédeit, riportot az elfogott felkelőkről a börtönből, aztán Csajkovszkij b-moll szonátájának első tételét, zongorára és zenekarra.
Az Amerika Hangja magyar nyelven közli Eisenhower üzenetét, hogy ő kész segítséget nyújtani Kelet-Európa bármely országának, amely bárminő segítséget kér.
A Belgrádi Rádió üdvözli Nagy Imre kormányát. Talán ez jó – gondolom én… (…)
Amíg el nem alszom, a Messze még a hajnal orosz kiadását olvasom. Hogy a nyelvet gyakoroljam, minden eshetőségre készen. Mert senki sem tudja, hogy mit hoz majd ez a klasszikusan halálos nedves éjszaka.
Valami beleugat az álmomba, lassan és keservesen. Belemar. Kiharapja. Darabokra törik az álmom, mint egynéhány aknarobbanás után. Csöndes az éjszaka. Megremegek, azzal az illegális rémülettel, azzal a bizonytalannal: milyen katonaság van ma éjszaka abban a faluban, ahol elvtársak, ifjúkommunisták várnak rám? De ezek a kutyák másképpen ugatnak, nem úgy, mint azok a megszálló kutyák a Morava és a Jastrebac körül. Szűkölnek ezek a kutyák a Nagyszálló körül, és üvöltenek. Felkelek, ablakot nyitok rémületemnek. Hosszasan hallgatom a sűrű októberi ködöt, a nedves nyárfákat ablakom előtt. Nem, nem kutyák ezek. Vagy mégis kutyák? A Dunán túl egy sebesült tank. El akar indulni, a hernyótalpa csikorog, szenvedően. Mintha fogak csikorognának. A szobám ablakából úgy tűnik, mintha elhagyott kutya ugatna, könyörögve. Teljes óra hosszat beszélgetnek a hernyótalp és a kétségbeesett kutya, teljes óra hosszat tart ez a párbeszéd a két veszett, a két kétségbeesett között, a ködös Duna-parton.
A tudatomban mintha visszatért volna a megszállás ideje, valóságosan és teljes realitással. Újból átélem az illegalitást, a teljes illegalitást, paraszti földön az egynevű három folyó között. Ránézek az órára, hajnali öt óra van, és én följegyzem a naplómba: Budapest, 1956. október 25-én.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége