2024. március 28., csütörtök
EGY GYAKORLÓ ANYUKA NEM MINDENNAPI MINDENNAPJAI

Szilvalekvár és halászlé

Szeretünk enni. Szeretünk finomakat enni. Én, mondjuk, azt is szeretném, ha a kész étel az asztalra varázsolódna minden nap…

Nagy habzsi-dőzsi nálunk ritkán van, leginkább megelégszünk annyival, amennyivel jóllakunk. Néhány ritkább kivételt nem számítva. Olyankor viszont kő kövön nem marad, mindent felfalunk, de legfőképpen az édességet. Jöhet a csoki, a cukorka, a gumicukor, a fagyi, a gyümölcsjoghurt, a keksz, a töltött ostya, hm... jöhet minden szépen sorban.

A nagy egyetértés csak az ilyen alkalmakra érvényes, mert különben családunk tagjainak igen eltérő az ízlése, ami az evészetet illeti. A zembört úgy ismertem meg, mint aki mindent szeret, mindent megeszik. Hogy ez mekkora kamu volt! Habár tényleg szinte mindent megeszik, csak éppen nem nagy örömmel. Utálja a májat, fintorog a kelt kalács ebédként való tálalására, leves nélkül számára az ebéd elképzelhetetlen, a dinnye meg egyenesen válóoknak számít. Ha fokhagymás pirítóst reggelizek, még csak puszit sem kér. És nem volt hajlandó megkóstolni a szilvalekvárt. Évekig nyaggattam, hogy csak szilvából készül, se tartósítószer, se cukor nem kerül bele, de hiába. Aztán egyszer csak megtört a jég: azóta is csak a szilvalekvár számít lekvárnak.

Ilyen előzmények mellett olyan nagyon nem kell csodálkozni a gyerekek gusztusán. Ha tehetnék, édességet ennének édességgel, mellé csokis tejet innának egy feneketlen hordóból, s időnként betermelnének egy túra földiepret, meg egy kis meggyszörpöt.

A csipetek közül Sára a „jólneveltebb”. Vele már egészen kis korában sikerült megegyezni, hogy megenni semmit sem kötelező, megkóstolni viszont annál inkább. Hol ezt szerette, hol azt, egyik nap a tükörtojásnak a fehér részét ette meg, másnap már csak a sárgát, legközelebb szó nélkül az egészet. Nála sikere volt a zöldségféléknek is, a gyümölcsöknek, szinte mindennek. Legfeljebb néha a borsót ette meg, néha meg a brokkolit. Egy valami volt, amit soha nem volt hajlandó elfogyasztani: a gomba. A házba lépve azonnal kiszúrta minden alkalommal, hogy gomba is lesz az ebédben… Nem is erőltettük, vagyis még most sem, mert a gomba még mindig tiltólistás. Ezen ne múljon, ez csak egyféle eledel. Hol van ez a zembör dilijeihez képest!

Peti már egészen más tészta. Tészta – no, azt imádja. Spagetti, tésztasaláta, csőben sült tészta, bármi, csak tészta legyen. Jó lesz a szűz főtt tészta is, csak ne kelljen zöldséget, zellert, főtt sárgarépát, körtét, szilvát, paradicsomot, paprikát stb. enni. És még sokáig lehetne folytatni a sort. Péter az, aki még csak megkóstolni sem hajlandó azt az ételt, amelyik első ránézésre nem szimpatikus. Egyszerűen nem tudom rávenni. Kicsi kora óta válogatós, állandóan háborúzunk az asztalnál, mert semmi sem elég jó neki, és amúgy is tökéletesen jóllakik az ételek látványával, megenni már luxus. Időnként, amikor már azt hinnénk, csak a fényevés tartja életben, leül, és becsülettel belakmározik. Nálunk senki sem szereti a tukmálást, de Pepe az egyetlen, aki az édességre is nemet tud mondani ilyen esetben. Ha telt ház van, akkor hiába kínálom a kedvenc édességét, nem fog enni belőle, legfeljebb megkér, tegyem el neki későbbre.

Az idén, végre, lett egy szép nagy konyhakertünk, minden szabad percünkben azt rendeztük, a gyerekek is segítettek, és valami közben megváltozott. Mindkét gyerek elkezdett enni néhány olyan zöldségfélét, amilyent eddig még nem akart. Amint kiderült, hogy a paprika a kertből való, vagy a cukkini, menten jobb ízűvé vált, mosolyogva lehetett fogyasztani, és kértek belőle még. Mindjárt kevesebb étel maradt meg az ebédből. És ez jó, mert szeretek mindennap frisset főzni, lehetőleg úgy, hogy ne maradjon utána maradék. Ha mégis, azt belekombinálom a másnapi ebédbe. Azonban néha megesik, hogy árván marad az előző napi (vagy azt megelőző napi) fél adagnyi étel. A zembör erre nagyon szeret lecsapni egy nehogy már kidobjuk-felkiáltással. Mi meg kórusban mondjuk, vigyázz, halászlé. A halászlé nálunk a romlott ételt jelenti. Van egy kedves ismerősünk, aki előszeretettel fogyasztja a maradék élelmet, nehogy kárba vesszen (de kizárólag kidobás előtt esik neki az ennivalónak), és egyszer nagyon megjárta egy romlott halászlével. Hát, innen datálódik nálunk a halászlevezés.