2024. március 19., kedd

Hét nap Budapesten (3.)

Dobrica Ćosić szerb író 1956-ban, a forradalom és szabadságharc idején egy hetet töltött Budapesten. Írótalálkozóra utazott, és népfölkelés fogadta. Naplót írt, s ezt a Magyar Szó már ’56 novemberében folytatásokban közölte, tavaly pedig a szerkesztőségünk Menedékben címmel ismét megjelentette. Ezúttal a forradalom 61. évfordulója alkalmából részleteket adunk közre a Hét nap Budapesten című naplóból.
(…)

A Parlament előtt néhány ezer ember gyűlt össze. A lépcsőre kapaszkodom, hogy jobban lássak és halljak. A nép, köztük néhány tiszt, kordont formál a beszélők körül.
A hatalmas tér nagyon is kicsiny a tengernyi elégedetlen számára, akik minden irányból özönlenek. Az intézményekben és gyárakban véget ért a munkanap, jönnek szervezetten és szervezetlenül, jönnek a munkások teherautókon, és mire felgyulladnak a lámpák, összegyűlik itt az elkeseredés tengere. Ostoba és hazug ebben a pillanatban minden szóvirág, miért kísérelnéd meg, hogy „irodalmilag” gondolkozzál, amikor sejted, hogy ma este itt döntenek Magyarország sorsa felől. Minden ezt mutatja. És ezért emlékezz most minden szóra, amit hallasz, és nézz jól az emberek szemébe. Körülöttem és mellettem, mert alaposan össze vagyunk zsúfolódva, néhány nagyon szép szemet látok. Nem tehetek róla: ezek igazán szép pesti lányok. Büszkén és elkeseredetten kiáltozzák a jelszavakat. Megkérdezem fordítóimat, mit mondanak ezek a leányok. Lefordítja: „Szabadságot akarunk!” A lányok most felém fordulnak, nyilván nem a szemem miatt. És nem tévedtem, meg is kérdeznek:
– Ugye, maga jugoszláv?
Vállalom, teljes nyomatékkal.
Megszorítják a kezemet, megölelnek, becsületszavamra, szinte hazafias felbuzdulást érzek. És hazafiúi érzelemből Drina cigarettával kínálgatom őket, mire ők, kicsit később, körtét vesznek ki a zsebükből, és kínálgatnak. Minden gyümölcs közt a körtét szeretem a legkevésbé. És valószínűleg köszönettel visszautasítanám, ha nem mondták volna, hogy egyetemi hallgatók, és utolsó forintjaikból vették a körtét, mert ha letartóztatják őket, ez lesz a vacsorájuk. Soha még ennyire édes körtét nem ettem. Egyikük meséli, hogy apja már két és fél éve ül a börtönben bírói ítélet nélkül. Kérdezem: – Mi a foglalkozása édesapjának? – Munkás – feleli –, nagyapám is munkás volt, hát elhiheti nekem, hogy nem ellensége a szocializmusnak. Alig várom, hogy a börtön elé érjünk.
Ezrek skandálják: „Hozzátok ide Nagy Imrét! Nagy Imrét akarjuk hallani!” Aztán a legerősebben és a legnagyobb elkeseredéssel: „Pusztuljon Gerő!” A hátam mögött, közvetlenül a Parlament kapuja előtt egy csoport diák kiáltja: „Nem akarunk oroszul tanulni!” Aztán ismét: „Gomulka kell nekünk!” „Takarodjanak a kompromittáltak!” A gyengén világított tér zsúfolva van, már a villamosok is leálltak, a tetejükön embertömeg. Az oszlopokon is, a fákon is. És még mindig érkeznek. Süket, sötét és vak a Parlament. „Magyar lobogót akarunk a Parlamentre!” Ismét Veres Péter olvassa a Magyar Írók Szövetségének tizenhat pontból álló kiáltványát a sztálinizmus ellen. Kevesen hallják hangszóró nélkül, és nem csupán a rossz akusztika miatt, hanem azért is, mert a tömeg nem hagyja abba a jelszavak kiabálását. Egyetemisták beszélnek. Kissé távolabb, a barátai vállán valaki valamit kiáltoz, sapka van rajta, azt hiszem, munkás. (…)
És közben a lámpák is kialudtak a téren. Őrült fütyülésbe kezd ez az izzadságszagú, fülledt sötétség. Csak néhány pillanatig tart, és akkor valaki a szomszédságomban meggyújt egy nyalábnyi Szabad Népet, s fáklyaként tartja a magasba. Pillanattal később ezernyi ember gyújtja meg a maga újságját. Ez inkább rémületes, semmint fenséges kép számomra, úgy érzem, hogy ebben a homályban ez a fény egy más, hosszú-hosszú utat jelez. Néhány perccel később újból kigyulladnak a téren a lámpák, reszketve az esti ködben, és a tömeg már nem bírja türelemmel nézni a kivilágítás és magyar nemzeti lobogó nélküli Országházat. Furakodnak a kapu felé. Sodor magával a tömeg, és rövidesen a Parlament reprezentatív kapuja előtt találom magam kifulladva, levegő nélkül. Erélyes kiáltásokat hallok. „Többpártrendszert akarunk!” És mert az ilyen rendszer nem egyezik a politikai meggyőződésemmel, és mert jugoszláv útlevelem mellett zsebemben van jugoszláv képviselői igazolványom is, mindenáron el akarom kerülni, hogy az első tíz között legyek, akik betörnek a magyar képviselőház sötét előcsarnokába. És minden energiámat és erőmet megfeszítve lábbal, könyökkel, egész testemmel előretörve – és csinos ismerőseim támogatásával – valahogy a lépcsőzet jobb oldalára kerülök. Nem örülök a sikernek: elvesztettem a tolmácsomat. Ismerőseim nem tudnak oroszul, én nem tudok magyarul.
Megértem valahogy, hogy elvezetnek egy orvosnő barátnőjükhöz, aki tud szerbül. Kénytelen vagyok elfogadni. Elindulok velük, amikor a tömegből valaki rám kiált: „Ćosić elvtárs!” Őszintén megörülök ennek a szerbnek. Novi Sad-i magyar ember, aki néhány napja érkezett Pestre, rokoni látogatásra. Azt mondta, ismeri a könyveimet, és én szívből üdvözlöm: „Zdravo, szerb testvérem!” Már öt órája talpon vagyok, gyűrötten, ziláltan, és bár hideg este van, ráállok, hogy egy pohár sört megigyunk. A Központi Vezetőség épülete előtt nagy csoport államvédelmi közeg polgári ruhában. Csak két-három ablak van kivilágítva. Kit képvisel a Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége, ha csak hallgatni tud ebben az épületben, amikor százezernyi ember haragját hallja? Hát ez a forradalmi vezetőség nem érzi, hogy milyen forradalmi a tömeg Budapest utcáin? Hogy mennyi az ellenforradalmi gyűlölködés is a tömegben? Még a sztálinizmus nevében is, ha éppen azt akarnák megmenteni ma este, még akkor is meg kellene jelenniük, és mondani valamit. Akár hazudni is néhány napra, ha muszáj, mert ma este mindent megtehet a magyar politikus, csak hallgatnia nem lehet és nem is szabad.