2024. április 25., csütörtök

Belami és társai

Bátyi Zoltán: A vajdasági olvasók fogékonyak az emberi sorsokról őszintén, érzelmektől sem mentesen megírt történetekre

 Ahogyan a híradásokból értesülhettünk róla, Az év jogász írója díjat az idén Bátyi Zoltán, író, költő, újságíró, a Szegedi Ítélőtábla sajtótitkára érdemelte ki. Mintha neki találták volna ki az említett elismerést, hiszen Bátyi munkássága azonos mértékben kötődik a szépirodalomhoz, mint a tényirodalomhoz, a bűnügyi dokumentum-riportkönyvek világához, melyekben rendre a bűné és a bűnösöké a főszerep.

Ha csak egyetlen szót lenne szabad használnod bemutatkozáskor, mi lenne az és miért?

– Túl sok mindennel foglalkoztam már az életemben ahhoz, hogy erre egy szóval tudjak válaszolni. De talán az embert említeném, a benne rejlő csodával, esendőséggel, örömeivel, bánatával, bűneivel és bűnhődésével – hangzott a válasz.

Bátyit az 1986-ban kitalált és a Délmagyarország hasábjain péntekenként közölt történeteinek főszereplője, Belami, a külváros nyugalmazott szépfiúja tette híressé az olvasók körében, aki egyfajta Göre Gábor-i figuraként a Panel Pál nevű képzeletbeli lakótelep kocsmájának törzsközönségével a humor és a szatíra gyilkos fegyverét is olykor segítségül híva, kedves kiszólásai révén próbálja megmagyarázni a nagyvilág és közvetlen környezetünk kusza eseményeit, bonyolult összefüggéseit.

Akkoriban az a hír járta, hogy tulajdonképpen Snájdig Pepi, Plüss Eta, Ló Elek, Cink Enikő, Bika Jenő, Bovden Béci figuráját többnyire barátairól, ismerőseiről mintázta meg a szerző, s rangot jelentett bekerülni ebbe a színes panoptikumba. Folytak is a találgatások, ki lehet egy-egy szereplő valódi ihletője, keresztapja. Ennyi év távlatából megtudhatjuk, kiknek köszönhetők ezek a bájos kocsmatöltelékek?

– Az életnek. Bár minden figurámat kiszíneztem egy kicsit, naná, hát mégiscsak író ember vagyok, de Belami figurái éppen úgy megtalálhatóak egy szegedi kiskocsmában, mint mondjuk egy vajdasági ivóban. A kisemberek ők, akikre szinte senki nem figyel a „magas” nagypolitikában, éppen ezért egymásnak tárják fel gondjaikat, mondják el véleményüket a világ kisebb-nagyobb problémáiról. Talán azért is olyan kedveltek ezek az írások, mert az olvasó róluk olvasva a homlokára csap: jesszusom, de hát ezt én is mondhattam volna. Egyébként egy azóta elhunyt kollégám és barátom, Nagy László fotóriporter buzdított arra, hogy „írjam ki magamból azt a sok hülyeséget”, amiket közös túráink során megfigyelhettünk, kihallhattunk a mellettünk lévő asztaloknál zajló beszélgetésekből. A furcsa nevek meg? Fogalmam sincs, honnan jöttek, talán a gyerekkorban olvasott sok-sok Rejtő Jenő-könyv hatása? –, de egyszer csak megláttam magam előtt leírva a papíron, és azóta nem hagyom, hogy tovább öregedjenek. Pedig, ha belegondolok, az elmúlt harminc év alatt például Smúz apu, aki már akkor is nyugdíjas volt, talán már a száz esztendő felé közelít… 

Közel negyedszázaddal ezelőtt dolgoztunk együtt az ország utolsó, magyar kézben lévő napilapjában, a Reggeli Délvilágban. Minden kollégádat meglepte a döntésed, amikor a több évtizede tartó újságírói munkásságod máról holnapra „tisztes foglalkozásra” cserélted, és hátat fordítva a hírlapírásnak, elszegődtél a Szegedi Ítélőtáblához sajtótitkárnak. Mi késztetett, esetleg kényszerített erre a hirtelen váltásra?

– Talán belefáradtam a mindennapos vidéki újságírói robotba? Talán az olyan újságírás, amilyet a korszerűség jegyében elvártak, tőlem már idegen volt? Talán hasznosítani akartam azt a tudást, amit jogot végzett emberként megszereztem? Mindhárom egyszerre igaz lehet. De a végső lökést egy mondat adta meg. Ez egy csúcsvezető szájából hangzott el az akkor éppen angol kézbe került Délmagyarországnál. Azt mondta az úr: az újságcikk arra való, hogy kitöltse két hirdetés között a helyet. Na, kérem, ezt már nem nekem találták ki…

Nem hiányzik a szerkesztőségek akkori levegője, a sajtóház klubjának semmihez nem fogható hangulata, az újságírói témák felkutatásának öröme és izgalma, a pártoktól és politikai formációktól független véleménynyilvánítás szabadsága, ami ma, sajnos, egyre kevésbé magától értetődő a fiatal tollforgatók számára?

– Megváltozott a világ, a régen volt szerkesztőségek magyar földön már nem léteznek, hangulatuk köddé vált. A magyar újságok külföldi kézbe adásával, az internetes hírhajszának is köszönhetően egy egészen más szerkesztőségi munkarend alakult ki, és ebben már nem is találnám a helyem. Szerencsére külsősként kapok annyi megkeresést, amit bírósági munkám mellett el tudok látni, így az újságírói munkát ma is folytathatom, legtöbb írásom a blogstar.hu internetes lapban jelenik meg. Így magamat is „korszerűsítve”, internetes munkarendben dolgozom. Hozzátéve: nagyon ügyelve arra, hogy a napi pártpolitikától távol tartsam magam.

Hogyan látod a sajtó mai helyzetét Magyarországon és a határon túl, s szerinted mi a teendő?

– A tulajdonos mindig és mindenhol elvárja, hogy az ő szája íze szerint íródjanak a cikkek. Egy kormánypárti lapban nem igazán olvashatjuk a hatalom kritikáját, de egy ellenzéki lap sem fogja soha elismerni azt, ami jó a kormány munkájában. Ez nagy gond, ám közel sem csak magyar sajátosság. De még nagyobb gondnak érzem azt, hogy eluralkodott az alpári stílus, a szemben állók már nem vitáznak egymással, hanem fröcskölődnek egymásra. És azt: ma egy hírben már nem az a fontos hogy igaz, hanem az, hogy érdekes legyen. Szóval nem irigylem a ma szerkesztőségeiben dolgozókat. Megoldást az jelenthetne, ha minden vitázó fél visszatérne a józan érveléshez, és az utóbbi huszonöt évben megtett nagy kanyar után megtalálná a magyar sajtó gyökereit. Olyan lapszámok kerülnének ki a nyomdákból, amelyekben éppúgy helye van a riportnak, tudósításnak, hírnek, mint egy-egy tárcának, versnek, akár novellának is. És betartanák a Pulitzer József által megfogalmazott alapigazságot: a hír szent, a vélemény szabad. Ő egyébként ezt is mondta: „A sajtó legfőbb küldetése nem csupán a hírközlés, hanem a közszolgálat!” Talán ezt sem ártana megfogadni…

Rendkívül népszerű vagy a vajdasági olvasók körében, mi a titkod?

– Megtisztelő, ha ez valóban így van. De nem hiszen, hogy bármilyen titkot kellene keresni e mögött. Úgy vélem, a vajdasági olvasók fogékonyak az emberi sorsokról őszintén, érzelmektől sem mentesen megírt történetekre és az olyan munkákra, amikről érzik, alapos kutatómunka eredményként jöttek létre. Szerintem ebben nagy része van a Magyar Szó című napilapnak is. Ugyanis sokkal hűbb követője az általam előbb leírt magyar, szépirodalomnak is helyt adó sajtóhagyománynak, mint sok magyarországi napilap. Én ilyeneket kínálok nekik, mint ahogy minden olvasómnak. És örömmel tölt el, hogy „egy húron pendülünk”, mert gyerekkorom óta, amikor először mehettem át a Vajdaságba, nagyon kedvesek számomra az ott élő emberek.