2021. október 27., szerda

A közelség még nem garancia

Most már lassan kilenc hónapja élek távkapcsolatban. Gyakran megkérdezik tőlem, mégis hogyan működhet egy párkapcsolat több száz kilométeres távon. A válaszom ilyenkor a következő: nem lehetetlen, viszont nagyon sok érzelmi koordinációt és energiát követel mindkét fél részéről. E heti írásomban éppen ezért az ezzel kapcsolatos tapasztalataimat osztom meg az olvasókkal.

Egy amerikai felmérés szerint a távkapcsolatot a szomorkodás, az elkeseredettség és az egyedüllét jellemzi, továbbá a korlátozott együttlét miatt egymást váltja az öröm és a fájdalom érzése. A távkapcsolatok eleinte azonban nem sokban különböznek a hagyományos kapcsolatoktól. Kezdetben minden átélt pillanat, kimondott vagy leírt gondolat még inkább felértékelődik, és úgy tűnik, hogy a legtöbb akadály legyőzhető. A sűrű, lila ködmámor után azonban egyre több lesz az érzelmi kihívás.

(Illusztráció)

A mai kapcsolatokból szerintem úgy általában hiányzik a kölcsönös bizalom és a megfelelő kommunikáció. Ezt egymáshoz közel sem könnyű kialakítani és fenntartani. A távkapcsolatban az ember viszont megtapasztalja azt, hogy enélkül a kapcsolat nem működőképes. A információs és kommunikációs technológiák fejlődésének köszönhetően ma már szinte minden percben elérhetőek vagyunk. Ez mindenképpen megkönnyíti a kommunikációt, viszont a távbeszélgetésekből olykor hiányzik a személyesség. A bizalom kialakulásához viszont elengedhetetlen a nyílt és őszinte kommunikáció. Egyenlő partnerekként közösen kell lefektetnünk bizonyos szabályokat. A távkapcsolatok esetében különösen oda kell figyelnünk arra, hogy mit várunk el egymástól, továbbá mi számít megcsalásnak. Beszélnünk kell érzéseinkről, továbbá, hogy mit szeretnénk, és mit várunk el a kapcsolattól. Minderről pedig nem elég csak egyszer beszélni.

Egy másik kutatás eredményei rámutattak arra, hogy minél több mindent osztanak meg egymással a partnerek, kapcsolatuk annál jobban működik. Állíthatom, hogy a kölcsönös bizalom és a biztonság érzése nem magától értetődő, azért tennünk kell. Véleményem szerint nem a kilométerek nehezítik meg a pár életét, hanem az idő és a várakozás. A távkapcsolat esetében éppen ezért a közös tervek kulcsfontosságúak. Ezek nem feltétlenül kell, hogy hosszútávúak legyenek. Lehet az egy hétvégi kiruccanás Zlatiborra, szilveszterezéssel egybekötött síelés vagy egy közös nyaralás. Kell, hogy legyenek igazodási pontjaink, momentumaink, amelyekre érdemes várnunk. Különösen fontos ez, hiszen nem csak az együtt töltött időről van szó. Ezáltal a kapcsolatunk kiszámíthatóvá, megnyugtatóvá válik, és a várakozás értelmet nyer. Mindezek ellenére mégis egyes pillanatokban egyedül érezhetjük magunkat. Gondoljunk bele abba, hogy azt az időt, amit távol töltünk párunktól, tartalmasan is eltölthetjük, legyen az valamilyen sport vagy éppen egy nyelvtanfolyam. A két találkozás közötti időszakban végre önmagunkra koncentrálhatunk. Számomra talán ez az egyik hozadéka az egyedüllétnek. Egyszerűen olyasmivel foglalkozhatok, amire amúgy nincs időm.

Ahhoz, hogy a távkapcsolat stabillá váljon, továbbá kialakuljon a bizalom, kitartás, határozottság, erős elköteleződés, valamint önmagunk és párunk ismerete szükséges. Ha figyelembe vesszük a másik igényeit, és mindeközben önmagunkról sem feledkezünk el, sokkal kiegyensúlyozottabbak és magabiztosak tudunk maradni több száz kilométeres távolságban is. Végezetül: sok mindent megtanultam az elmúlt kilenc hónapban, és arra jöttem rá, hogy a közelség még semmire sem garancia.