2021. szeptember 22., szerda

Hét nap Budapesten (1.)

Dobrica Ćosić szerb író 1956-ban, a forradalom és szabadságharc idején egy hetet töltött Budapesten. Írótalálkozóra utazott, és népfölkelés fogadta. Naplót írt, s ezt a Magyar Szó már ’56 novemberében folytatásokban közölte, tavaly pedig a szerkesztőségünk Menedékben címmel ismét megjelentette. Ezúttal, a forradalom 61. évfordulója alkalmából részleteket adunk közre a Hét nap Budapesten című naplóból.

Fotó: Fortepan
Fotó: Fortepan

OKTÓBER 23.

A ködben úszó Budapesthez egykedvűen közeledem. A hálókocsi lengyel kalauza a La Palomát és a Moulin Rouge-t fütyörészi. Szeretnék figyelni erre az apróságra is, de ez így irodalmi giccs lenne. Sokkarú öregember Budapest, aki karjaival hajlékony, mégis keményen öleli a Dunát. Nem látok új építkezéseket. Kormos, nedves, üres utcák. Komor szürkére mázolt teherautók. Talán háborús szín. Pobeda márkájú autók. Taxi nincsen. De én nem krajcároskodom, kétszáz forint, a magyar nyelv tudása nélkül is, majdcsak elvezet a jugoszláv követségre. Így is történt. (…)

…megérkezett a Nagyvilág szerkesztője, Füsi József, aki elvezet a Margitszigetre. Ezt már tudom. Ott van a delegátusok, diplomaták, kereskedők, minden rendű és rangú kémek és a budapesti prostituáltak szállodája – természetesen csakis a vendégek jó hangulata kedvéért, no meg a szálloda aktív mérlegéért, mert ez a szálló nem a „gazdasági számvetés” törvényei szerint gazdálkodik. A jugoszláv zászlócska az én asztalomon reprezentatív jelleget sugall. Sietünk a Magyar Írók Szövetségébe. Hiúságom első sérelme: tele vannak a lépcsők izgatott, elfoglalt írókkal, tele vannak velük a termek, és senki sem veszi észre jelenlétemet. Rezignáltan gondolok arra, hogy hiszen csak két regényem jelent meg eddig, és ezeket is csak most fordítják magyarra. Végül, igen kedvesen, a Magyar Írók Szövetségének elnöke, Veres Péter fogad, akit még 1954-ből Moszkvából ismerek. A fordítás problémáiról beszélgetünk, és arról, hogy kárt szenved minden irodalmi mű, ha egy más nyelvre költik át. Nem állom meg, hogy meg ne kérdezzem:

– Mondja, kérem, mi történik most a maguk székházában?

– Szövetségünk és az egyetemi hallgatók szervezetei nagygyűlést hívtak össze a Petőfi térre. Azt akarjuk, amit a lengyelek már elértek. Magának természetesen velünk kell jönnie.

Bennem a falusi politikus aprócska dilemmái kavarognak, de a kíváncsiság megöli őket: megyek. Mégis megkérdezem:

– Azt hallottam, hogy a kormány betiltotta a gyűlést.

– Igen, betiltotta, néhány perccel ezelőtt azonban visszavonta a határozatát. Maga is megérti: elmúltak már azok az idők…

Szerény örömömhöz nem kell kommentár. Elindulunk. Gyalog, egy csoportban hatvan-egynéhány emberrel, sietünk, és nő az utca népének kíváncsisága. Elmúlt már három óra, a Petőfi téren, a szobor körül talán néhány száz ember már összegyűlt, szinte szaladunk már – elkéstünk. A kollégám kabátját elkapja egy idősebb polgárnő, viseltes kosztümben, abból az osztályból, amely a bizományi üzletekből és idegen nyelvek tudásából tengődik.

– Hová sietnek, úgysem ér az semmit! Sohasem tér vissza Magyarországra a régi szabadság…

Kollégám barátságtalanul válaszol: „A régi nem, de az újat mi fogjuk kiharcolni.”

A Petőfi-szobor talapzatán néhány izgatott munkás és egy csúnya leány áll, aki nem szégyelli, hogy folynak a könnyei. És a munkás, ökölbe szorított és magasra emelt kézzel, úgy, ahogy a mi Stevan Filipovićunk 1941-ben az akasztófa alatt, ezt kiáltja: „A munkások bilincsbe verve. De én elhoztam a köszöntésüket, és azt kiáltom: elvtársak, egyetemi hallgatók és írók, a munkásosztály veletek van!”

Taps. Remegek, és a könnyeimet törölgetem. Egy ember lehajol, és egy amatőr fényképész áll a hátára. Veres Péter mondja nekem, mielőtt sikerülne felmásznia a talapzatra:

– Emlékezzék, ez az első magyar forradalom idegen eszmék és idegen beavatkozás nélkül!

Aztán Veres Péter felolvassa a Magyar Írók Szövetségének kiáltványát, amelyet szívesen és érdeklődéssel fogadnak és köszöntenek. E határozat egyhangúlag elfogadott tizenhat pontjában követelik az ország demokratizálását, határozott harcot a sztálinizmus ellen, hatásos intézkedéseket az életszínvonal emelésére és olyan külpolitikát, amelynek alapja Magyarország egyenjogúsága és függetlensége. Ezen a hangszórók nélküli gyűlésen, amelyen a dobogó Petőfi szobrának talapzata volt, nem lármáznak, de fel-felkiáltanak az emberek. Sokan sírnak is. A bronz Petőfi fekete, komor és szenvedélyes.

Azt kérdezem magamtól: vajon egy ilyen találkozás Petőfivel és a tradíciókkal stílus és pátosz-e csupán, vagy indulás Magyarországnak egy új és más sorsa felé? Megjelenik a Petőfi Kör hangszórós autója, és felszólítja a jelenlévőket, hogy menjenek Bem tábornok emlékműve elé, ahová már elindultak az egyetemisták, mert a központi gyűlést ott tartják meg. Jelszavakat kiáltoz a Petőfi Kör hangszórója: „Magyar–szovjet barátságot akarunk, a lenini egyenjogúság alapján!” „Új ötéves tervet, amely biztosítja a nép jólétét!” „Nagy Imrét a kormány élére!” „Le a sztálinista gazdaságpolitikával!” „Munkás-önigazgatást a gyárakban!” „Szocialista demokráciát!”