Bár a kézműves fényképezés hőskora már a múlté, az ezeket az eljárásokat művelő alkotók közé tartozó ifj. Novák Mihály az egyéni hőskorszakát éli. Láthatóan szenvedélyesen foglalkozik vele, hiszen az egész lényét kitölti. Tanul, ügyesedik, a művésztelepeken ismeretségeket köt, megmozgatja a kreativitását, és eszközt talál az önkifejezésre, mondják róla képzőművész barátai. Azt is emlegetik vele kapcsolatban, aki régi eljárásokkal fényképez, idővel hobbivegyésszé, alkimistává válik.
„Ne nevezd magad »fotóművésznek«, hogy ki ne nevettesd magad a »festőművészekkel« és »szobrászművészekkel«; nevezd magad fotográfusnak, és várj, míg a többi művész testvérének nevez” – írta Peter Henry Emerson 1889-ben a művészetet tanuló diákok számára.
– Szuverén fotográfus egyéniségnek tartom magam, alkotóművésznek. Igyekszem birtokba venni a kézműves fotóeljárásokat, fáradhatatlanul kutatok tovább és tovább, az utóbbi pár évben a cianotípia, az argenotípia és a temperaprint eljárásokkal foglalkozom. Ez határoz meg a fotográfiával kapcsolatosan, ezek az eljárások határozzák meg mindazt, amit fontosnak tartok. Fejlődésem egy pontján ugyanis érdekelni kezdett, miből is készül a fotó, egyáltalán mi az a fényérzékeny anyag. El tudod képzelni, milyen lelkesítő az emulziót kézzel, ecsettel felkenni az akvarellpapírra, nézd, itt sorakoznak az ecseteim, sokfélék, van köztük borotvapamacs is. Az anyaggal közvetlen kapcsolatot ápolok, le van írva (nekem is van szakácskönyvem, receptekkel megtűzdelve), hogy hány gramm fényérzékeny vegyületet kell kikevernem, miből mennyit, olyan ez, mint amikor a kalácstésztát állítod össze. Amikor megszárad, ráhelyezem a negatívot, az általam készített fényképet, és másolókeretben kiviszem az udvarra napozni, napfényen exponálni. Borongós időben szoláriumlámpával zabolázom meg a fényt. A megvilágított színek szürkéskék színig sötétednek, ez a cianotípia módszer, más néven kéknyomat, kékkép, kéken mélyülni, letisztulni, az argenotípiánál barnán megélni az egész felületet. Mindennap új szemszögből világítom meg őket, kéken, barnán, szürkén, ködösen, élesen, gyengéden, mégis határozottan.
Majd a „teremtés” csendjében várakozom, számolom a perceket, mire megjelenik a kép, amely minden esetben az embert bűvöletbe ejti. Megérintett az is, hogy minden egyes alkotás egyedi és megismételhetetlen, hogy mindegyik más, lehet, hogy három vonással több van az egyikben, a másikon meg öt centivel keskenyebb az emulzióréteg. Tisztában vagyok vele, hogy nem egy divatos dologgal foglalkozom, majdnem két évszázados technikákról van szó, de bennem végeláthatatlanul munkál az igény egy sajátosan festői, fotográfiai képalkotás létrehozására. Egyfajta alázat ez a múlt, egy varázslatos régi-új világ és a régi fényképészmesterek munkamódszere iránt. Hasonmásom ebben a műfajban nincs szűkebb pátriánkban, úgy látszik, egymagamban somfordálok ki a végletekig elgépiesedett, digitális világból.
Ez a folyamat elejétől a végéig saját alkotás, miközben elemek harca és elemek játéka játszódik le körülötted, amiért cserébe oda kell adnia magát az embernek. Ugyanakkor fényképeiden a messzire hívogató bácskai táj tárja ki ölelésre karját.
– A moravicai tó érdekelt, és minden, ami körülötte élt és mozgott. Meg a Róka-tanya környéke a Ludasi-tó közelében. Látod, a tavak kirakták az ajándékaikat a partra. Szerettem ezeken a helyeken fényképezni. Tajtékpernye, árnyjáték a vízen, pocsolyák. Fotóztam sárkányrepülőből a Palicsi-tavat meg szántóföldeket. Romos házak, farágó szú, roskatag ablak, fáradt ereszek rozsdafoltjai, megdőlt kerítés, móló, paprikafüzér. A Metro áruház helyén egykor pipacsföld terült el, fényképeztem a pipacsokat, aztán szedtem is töméntelen mennyiségben, a levét-nedvét kisajtoltam, átitattam vele a papírt, illesztettem rá rozmaringot, és kitettem a napra úgy öt napig. Utána nézegettem a lenyomatot. A mélyhűtőnk egyik fiókja most is tele van ilyen üvegcsékkel, növényi esszenciákkal, „tintákkal”. Lehet, hogy egy nyáron újra kísérletezem vele.
Elréved a néző szeme: a bácskai utak és fák magányosak a síkságban.
– Tolnai szerette a moravicai kisfás képemet. „Árva ez a kisfa, mint Van Gogh, avagy Sudek, a nagy cseh fotós kisfái, amilyen árvák, árvaságukban abszolút görcsösek, s éppen e görcsös árvaságukban örökösek.” Torok Melinda úgy látja, a fák szimbolikája sokrétű. „A fa a bölcsesség, a Jó és a Rossz megtestesítője. Életfa is, összeköti az Eget és a Földet.” Sagmeister Laura szerint: „Izgalmas folyamat veszi kezdetét, amikor egy ilyen kép elé állunk. Elindulunk, kanyargunk az utakkal együtt saját belsőnkben, megérint bennünket egy régi emlék, hangulat, majd azt vesszük észre, hogy már megszűnt a külső világ körülöttünk, beszippantott a bácskai táj.”
Úgy látod te is, hogy a műhelymunkák fogásainak megismerésével kibővülnek a képmegjelenítés lehetőségei, eddig megismert határai?
– Az Alföldön vannak még fotósok, akik öt-tíz éve komolyabban foglalkoznak a régi képkészítési technikák felelevenítésével és tudatos alkalmazásával. Az úgynevezett „fotóművészi” gondolkodásra jár az ő agyuk is. Baráti, szakmai beszélgetéseket szoktunk folytatni egymással, tapasztalatot cserélni. Emellett a kassai központú Rovás alkotócsoportnak vagyok a tagja, ahol a többi művész egyenrangú partnerként tekint rám. Ez a művészi társulás a szabad művészetet, az értékeket megvédő és folyton újabbakat teremtő kreativitást tartja szem előtt, és elutasítja az éppen divatos trendeket. Három művésztelepet tartanak évente, egyet Szlovákiában, egyet Erdélyben, valamint Magyarországon, Tihanyban is szoktunk találkozni. Vezetőjük Szabó Ottó, a szlovákiai művészeti iskola tanára, ahol előadásokat tart a régi képkészítési technikákról is. A művésztelepen érdekes és meglepő számára, amikor a szeme előtt látja életre kelni ezt a múltbéli munkamódszert. Megtapasztalja, hogy ez nem egy imaginárius, hanem ma is alkalmazott erény.
Különleges fotókiállítás nyílt Szentesen. A Fridrich János-emlékkiállítás megidézi a régmúlt városi fényképészeinek világát, és bemutatja a régi technikák továbbélését is.
– Ahogy Lennert Géza mondta, Szentes a magyarországi fotózás egyik szentélye. Itt állítottam ki én is többedmagammal. A beérkezett pályamunkákat Kincses Károly fotómuzeológus bírálta el, aki azt mondta, hogy a kiállításon többségben vannak azok a képek, amelyeken a technika végül a maga helyére került. A tárlatot összefoglaló katalógusban elmondja azt is, hogy azok raktak ki egy-egy képet, akik az adott technikát valamely szándék, gondolat, érzés művészi kifejezésére használták. Az egyik terem annak állít emléket, hogy 111 évvel ezelőtt, 1905-ben megnyitotta műhelyét Fridrich János, Szentes város időrendben harmadik fényképésze, aki évtizedekig fényképezte a város életét. Ezt követte önálló kiállításom. Kapóra jött a felkérés, mert csak gyűlt az anyag a dobozomban, ki is csordult egy kicsit. „Bácskából jöttem” című kiállításomat természetesen csakis kézműves eljárással készült képekből állítottam össze. Főként temperaprint módszerrel megalkotott fotókkal mutatkoztam be. Ez az eljárás a legújabb „szerelmem”, vizuális küldetésem. Egymásra rakódó rétegek, megint egy réteg, és megint egy, akár a kövület, felkenem ötször a vegyületet, hogy a fotó összeálljon. Gondolataimat, ötleteimet, témáimat mártom bele, meg különböző színű festékeket, kéket vagy éppen feketét, hogy minél drámaibb legyen, kötőanyagom pedig a tyúk- és fürjtojás. Az így megszületett fénykép: tömény szellem. Elmélyít. Kép-jel hagyóként izgalmas atmoszférát teremtettem ezen a képőrző helyen, a szervezők és természetesen a közönség kérésére a kiállítást egy egész hónappal meghosszabbították, november hatodikáig a Galéria kávézóban. Jelbeszéd ez a közönséggel. Akit érdekel a fényképezés, tegyen egy kitérőt Szentes (Petőfi utca 7.) és az archaikus technikák felé.
