Lassan egy éve, hogy belecsöppentem a tévés újságírás világába. A szerb nyelvtudás hiánya okozta akadályokban, az új forma elsajátításában, a temérdek ismeretlen szituációban, a hihetetlenül egyforma folyosók és ajtók világában szinte jó pár hónapig csak levegő után kapkodtam. Nehéz időszak volt. Hogy ne éljek a Minden kezdet nehéz klisészerű mondattal. De ez valóban így van? Minden kezdet nehéz?
Fotó: Ótos András
Ilyen és efféle szituációkban ismerszik meg az ember valójában. Érdekes volt megismerni a munkatársaimat és ezáltal közelebb kerülni önmagamhoz. Fel tudnám sorolni, kronológiai sorrendben, hogy kikre figyeltem fel először a szerkesztőségben. Áron valahol a sor végén kapna helyet. A nem túl harsány, munkájába temetkező, hihetetlenül jól informált, kimért és mégis kacagó fiatal ember, vagyis Szakács Áron, hivatalosan ez év júliusától a Vajdasági Televízió magyar szerkesztőségének új felelős szerkesztője lett.
Milyen volt számodra a kezdet?
– 2008. április elején kerültem a tévébe, egészen furcsa és váratlan módon, akkor elsőéves abszolvensként, az újvidéki Magyar Tanszék hallgatójaként. Abban az időszakban Fekete Ágnes évfolyamtársam és gyerekkori barátom gyakornoki munkát végzett a magyar szerkesztőségben, ahol épp akkor férfi gyakornokra volt szüksége. Az ő unszolására vágtam bele a dologba. Korábban nem igazán foglalkoztam újságírással. Pár írásom megjelent ugyan a Képes Ifjúság oldalain, és volt egy kezdetlegesnek nevezhető blogom is, ahol megosztottam gondolataimat, de semmi egyéb tapasztalatom nem volt a szakmában. Maga a tévézés gondolata fel sem merült bennem soha. Egész egyszerűen nem volt szereplési vágyam. Én nem voltam versmondó, nem foglalkoztam színjátszással, és el sem tudtam volna képzelni magamról, hogy képernyőn szerepeljek. Ágnes azonban erősködött, hogy igenis el kell jönnöm, amiben én nem egészen hittem. Akkoriban egy dologban voltam csak biztos, hogy Újvidéken szeretnék maradni. Nagyon tudok kötődni helyekhez, városokhoz. Kötődöm a szülőfalumhoz is, Bácsfeketehegyhez, Szegedhez is, ahol a középiskolás éveimet töltöttem a Piarista Gimnáziumban, és Újvidékhez is, amely otthonommá vált az egyetemista éveim során. Az akkori énem úgy érezte, nem viselne jól még egy helyszínváltást az életében. Az első beszélgetésemkor, az akkori főszerkesztővel, hangsúlyoztam, hogy belpolitikával és az ehhez kapcsolódó újságírói szerepkörrel nem szeretnék foglalkozni. A külpolitika vonzott, emellett a sportot és a vallást jelöltem még meg.
A vallást?
– Amikor egészen kicsi voltam, református lelkész szerettem volna lenni. Az én életemben mindig voltak olyan emberek, akik nagy hatást gyakoroltak rám. Gyermekkoromban dr. Hodosy Imre református lelkész töltötte be ezt a szerepkört.
Az ő sugallatára szerettem volna arra a pályára lépni. Ez nem így alakult, mindig is tudtam, hogy humán területen szeretnék dolgozni. Mint már korábban említettem, a Szegedi Piarista Gimnáziumban tanultam. Reformátusként katolikus környezetbe kerültem, ahol szerteágazó nevelést kaptam. Úgy éreztem, hogy van egyfajta széleskörű ökumenikus tájékozottságom, és talán a vallási témákhoz megfelelő felkészültségem. Végül a munkám bekategorizálásában első helyre a külpolitika került. Két nap sem kellett hozzá, hogy világossá váljon a számomra, hogy ez nem így működik a tévében, főként nem, ha egy kis létszámú szerkesztőségről van szó. Szóval két nap után megkaptam a feladatot Kartag Nándortól, hogy írjak ki forgatócsoportot igénylő rendelvényt rögtön két eseményre is. Azt sem tudtam, hogy néz ki egy forgatócsoport, de még azt sem, hogy kell kiírni egy ilyen rendelvényt, főleg szerb nyelven. De megbirkóztam vele, és utána egyből bele is csöppentem a mély vízbe. Gyakorlatilag három hét múlva már stúdióban vettem fel a F-esztelen műsorbejelentőjét, egy hónap múlva már önállóan készítettem a híradóban a külpolitikai blokkot, és a rengeteg teendő mellett rájöttem, hogy szeretem ezt a munkát, annak ellenére, hogy továbbra sem vonzott különösebben az, hogy kamera előtt szerepeljek. Hozzátenném, most is meglennék nélküle. Szeretek úgy fogalmazni, hogy a death metal koncerttől kezdve a papszentelésig mindenféle eseményre jártam akkoriban. Olyan helyekre jutottam el, amilyenekre addig soha. Majd szépen lassan a belpolitika is belemászott az életembe a Napjaink műsoron keresztül. Ilyen téren Rózsa Anikó kolléganőnk volt az, aki felkarolt és foglalkozott velem. A Napjaink sok mindenre megtanított. A műsorszerkesztésre, a beszélgetések levezénylésére, a tévés újságírásra, idővel azonban úgy éreztem, hogy kissé belefásultam. Ekkor került kicsit előtérbe az egyik nagy szerelmem, a sportújságírás. A sportot mindig is követtem, és nagyon szerettem a sportújságíró kollégákkal megvitatni az előző napi meccseket. Ennél a pontnál egy nagyon izgalmas, és mozgalmas sportos időszak következett be a tévés karrieremben, ami akkor zárult le, amikor felelős szerkesztő lettem.
Milyen gátló tényezőket próbálsz magad mögött hagyni jelenleg?
A Vajdasági RTV magyar szerkesztőségnek egy része (Fotó: Ótos András)
– Ez egy nagyon kiszámíthatatlan és ebből kifolyólag stresszes szakma. Ahhoz, hogy az újságírók jól tudják végezni a munkájukat, nem elég csak a biztos otthoni háttér és támogatás, egyszerűen elengedhetetlen a harmónia kialakítása a szerkesztőségen belül is. Ott, ahol szinte több időt töltünk, mint otthon. Akárhol is dolgoztam eddig, mindig azzal szembesültem, hogy a „klikkesedés”, már ha fogalmazhatok így, mennyire gátló tényező is lehet. Szeretném, ha már ennyire kevesen vagyunk, egy olyan légkör alakulhatna ki, ami alappillére a hatékony munkavégzésnek, hogy örömmel végezhessük a dolgunkat, és ne azzal legyünk elkeveredve, hogy hogyan gátoljuk a munkatársunkat, vagy hogyan irigykedjünk annak sikereire. Úgy gondolom, hogy a tévés újságírás igazán csapatmunkafüggő, és csak akkor tud jól működni, ha a csapat minden tagja a sajátjának érzi. Egyszerűen, ha meglátjuk a kollégánk riportját a képernyőn, éreznünk kell, hogy annak mi is részesei voltunk, hogy az a szerkesztőségünk gyümölcse. A néző sem egy kollégával fogja azonosítani a szerkesztőségünket, és ha már a néző egységesen tekint bennünket, úgy gondolom az a cél, hogy mi is kerek egészként tekintsünk magunkra.
És ezenkívül milyen célokat tűztél ki még magad elé?
– Ezenkívül még három célt említenék. Az egyik a színvonal emelése. Én nem vagyok műsorperc gyarapítás párti. Ha rajtam múlna, nem tartanám ördögtől valónak azt sem, hogy csökkentsük a műsorpercünket, és a csökkentett időbe fektessünk több energiát. Úgy érzem, hogy a sok műsorperc, a kis létszámú szerkesztőség, egészen egyszerűen a műsoraink színvonalának rovására megy. Másik célom a naprakészség, hogy ott tudjunk lenni a lehető legtöbb helyen, a vajdasági magyar vonatkozású eseményeken, ami a jelen körülmények között nehezen kivitelezhető. Ez azért is baj, mert mi a vajdasági közszolgálati televízió magyar szerkesztősége lévén óriási konkurenciával szembesülünk. Mára már nemcsak a kábeltelevízió és műholdas adóvevők korszakát éljük, mára már az interneten könnyedén nézhetünk televíziós tartalmakat. Már nem ott tartunk, hogy a néző, kezében a távirányítóval, könyörtelenül átkapcsolhat, ha nem tetszik neki a tartalom. Manapság gyakorlatilag nincs műsoridőhöz kötve senki. Ez óriási konkurencia, amivel mi csak úgy tudunk versenybe szállni – ha egyáltalán versenybe kell kelnünk, mert abban sem vagyok biztos –, hogy olyat mutatunk meg, amit máshol nem tud elérni a néző, magas színvonalon. Ezért gondolom azt, hogy nekünk feladatunk a vajdasági magyarság bemutatása. Harmadik célom pedig, hogy egész egyszerűen megtartsam ezt a szerkesztőséget, amely hamarosan ötvenéves lesz, és úgy gondolom, hogy a kilencvenes évektől egyfajta válságát éli, ami mára már eléggé kicsúcsosodott. Tendencia nálunk, hogy folyamatosan rotálódnak az emberek, itt hiányzik egy középgeneráció. Úgy tartom, hogy az újságírók a harmincas éveik közepétől kezdve egészen a negyvenes éveik közepéig vannak a szakma magaslatán. Ekkor van már annyi tapasztalatuk, amelyre bátran alapozhatnak, és jó munkabírással termékenyek tudnak lenni. Nálunk éppen ebből a korosztályból van hiány. Befolyásol bennünket is a létszámstop, az elvándorlás, a helyzetünk azonban nem lehetetlen, csak nehéz. Ha nem így látnám, bele sem fogtam volna ebbe a munkába. Abba, hogy egyengessem a szerkesztőség jövőjét.
Említetted a naprakészséget. Én úgy látom, hogy nálunk ezt csak a híradó tudja szavatolni, a híradó biztosít neki teret. A műsoraink témákat dolgoznak fel, amelyekre bármikor rá lehet keresni az interneten, kötött a műsoridejük, nem naprakészek. Hogy tudnák mégis fenntartani a nézők kíváncsiságát?
– Ebből a szempontból egyfajta összeférhetetlenséget tapasztaltam az eddigi munkám során. A világ felgyorsult, a médiafogyasztási szokások megváltoztak, de ugyanakkor azt látom, és ezt már biztosan te is tapasztaltad a terepi munka során, hogy az alanyaid érdeklődéssel fordulnak a műsor irányába, amelyben majd szerepelnek. A híradóba mindig a rövidebb összeállítást rakjuk, majd témájától függően a hosszabb anyag valamelyik műsorunkba kerül. A visszajelzések alapján pedig soha nem tud elég hosszú lenni az összeállítás. Tévézés közben, amikor gyakorlatilag kétpercenként váltogatjuk a csatornákat, mindig elidőzünk az felett, ami rólunk szól, ez egész egyszerűen kétfelé csoportosítja a médiafogyasztási szokásainkat. Nem gondolom, hogy nekünk a gyakran sikamlóssá vált médiatartalmakhoz kellene igazodnunk. Mi specifikusan a vajdasági magyarokról készítünk műsorokat, erre egyszerűen a célközösségünk felfigyel, mert róla és neki szól.
