Eredményesen tért vissza az átalakuló Közel-Keletre a nyugati szankciókkal sújtott Oroszország. Első nagy sikerét már el is könyvelheti, hiszen Szíriában megvetette a lábát. A háború lezárásának feltételeit immár a Kreml diktálja. Mindössze két évvel azután, hogy Damaszkusz felkérésére megkezdte sikeres hadműveleteit a kormányerők oldalán az iszlamista lázadók és fanatikusok ellen.
A visszatérésnek persze egyéb okai is voltak: Moszkva felismerte s azonnal ki is használta azt a helyzetet, amelynek egyik jellemzője, hogy az Egyesült Államok már nem tud vagy nem akar akkora szerepet vállalni a Közel-Kelet irányításában, mint korábban. Az oroszok ennek köszönhetően jelentős pozíciókat szereztek Szíriában és a térségben.
Olyan országokkal is összebratyiztak, amelyekre azelőtt ellenségként tekintettek. Még az USA egyik legfontosabb szövetségesével, a régió egyik meghatározó hatalmának számító Szaúd-Arábiával is jó viszonyt építettek ki. Pedig ez az ország arról ismert, hogy régóta hűségesen kiszolgálja Washington érdekeit, s az amerikai támogatást kihasználva kiterjesztette befolyását a Perzsa-öböl környékén.
Ezért még 2-3 évvel ezelőtt is álomszerűnek tűnt az, ami immár valóság: Rijád és Moszkva baráti jobbot nyújtott egymásnak. A közeledés és együttműködés az utóbbi időben már olyan szintre jutott, hogy Szalman ibn Abdul-Aziz al-Szaúd király a múlt héten négy napig vendégeskedett Moszkvában, ahol Vlagyimir Putyin orosz elnök is fogadta.
A látogatást mindkét országban történelmi jelentőségűnek minősítették, hiszen a szaúdi uralkodók közül ő kereste fel elsőként Oroszországot. Ez a XX. században és az utóbbi 25 évben még elképzelhetetlen volt.
A Szovjetunió 1979-es afganisztáni inváziója óta a kétoldalú viszony rendkívül el is mérgesedett. A harag a kommunista állam 1991-es felbomlása után sem szállt el. Szaúd-Arábia és Oroszország azóta ugyanis hol vetélytársként, hol ellenségként tekintett egymásra.
A szíriai háborúban is az ellentétes oldalra kerültek: Moszkva kezdettől fogva Bassár el-Aszad elnök mellé állt, Rijád viszont – a Nyugathoz hasonlóan – az iszlamista lázadók pártját fogta. A szaúdi udvar által várt eredmény azonban elmaradt: a kormányhadsereg (orosz segítséggel) jelentősen meggyengítette az Aszad-rezsim ellenségeit, és hamarosan legyűri az Iszlám Állam terrorszervezetet is, amely nemrég még Szíria jelentős részét ellenőrizte.
Az erőviszonyok azonban nemcsak Szíriában változtak meg, hanem az egész Közel-Keleten, amely az elmúlt száz év talán legjelentősebb átalakulásán megy keresztül. A hatalmas változást és az oroszok térnyerését Rijád is érzékeli, s kénytelen-kelletlen tudomásul is veszi. Különben a szaúdi király nem látogatott volna Moszkvába, ahol Oroszországot barátként említette, Putyint pedig rijádi látogatásra hívta.
Az államközi viszony átalakításának szándékát egyéb módon is demonstrálta, amiben a vendéglátók készséges partnernek bizonyultak. Egyetértési memorandumot és több területre – így a fegyvergyártásra vagy az atomenergia felhasználására – vonatkozó együttműködési szerződést írtak alá.
Bár nyíltan nem ismerték el, de a két vezető megállapodott abban, hogy igyekeznek minél jobban felhajtani a kőolaj – számukra jelenleg rendkívül alacsony – világpiaci árát. A drágulás közös és létfontosságú érdekük, hiszen állami bevételeik (leg)nagyobb része az olajeladásból származik.
Egy-két zsíros üzletet is nyélbe ütöttek: Rijád bevásárolt – a jó drága – SZ–400-as orosz légvédelmi rakétarendszerből, amely a legkorszerűbbek közé tartozik a világon. Megállapodtak a kereskedelmi kapcsolatok bővítésében és a beruházások élénkítésében is.
Nem verték nagy dobra, de a találkozó egyik fő témája – az oroszok támogatását élvező, ámde Rijádban regionális főellenségnek tartott – a síita Irán lehetett. A perzsa állam ugyanis egyre jobb pozíciókat igyekszik kialakítani magának a Közel-Keleten, ráadásul ott is, ahol a szunnita többségű Szaúd-Arábia már korábban megvetette a lábát, vagy legalábbis a saját érdekövezetének tartja a szóban forgó területeket (például Jement vagy egyik-másik öbölországot).
Irán fokozatos közel-keleti befolyásszerzéséhez a NATO-tag Törökország is csatlakozott, s több fontos kérdésben (mindenekelőtt az iraki Kurdisztán tervezett függetlenségének megakadályozásában vagy a szíriai rendezésben) egymással szorosan együttműködve lépnek fel. Az orosz–török–iráni összefogás eredményeként egy új hatalmi tengely (háromszög) van kialakulóban, amely akár a közel-keleti folyamatok meghatározó formálójává is válhat. Törökország talán így próbálja magát kárpótolni azért, hogy kapcsolatai az utóbbi időben látványosan megromlottak a térségre még mindig élénken figyelő EU-val és az USA-val.
Rijád ugyanakkor vélhetően azt szeretné elérni, hogy Moszkva fogja vissza a gazdaságilag folyamatosan erősödő és katonailag egyre izmosodó Iránt, amely továbbra is karnyújtásnyira van az atombomba előállításától. A veszélyekkel a Kreml is tisztában van, miként azzal is, hogy a szíriai politikai rendezéshez nélkülözhetetlen a regionális hatalmak jóváhagyása, így Iráné, de Szaúd-Arábiáé is.
