2024. április 25., csütörtök
Tollrajz

Minden egész eltörött

Filozofálgató, művésztelepi kisnapló (4.)

„Mikor a szépet megismerik,

felbukkan a rút is;

mikor a jót megismerik,

felbukkan a rossz is;

Lét és nemlét szüli egymást,

nehéz és könnyű megalkotja egymást,

hosszú és rövid alakítja egymást,

magas és mély kulcsolja egymást,

sok hang összeolvasztja egymást,

korábbi s későbbi követi egymást.” (Lao-Ce: Tao Te King, avagy Az Út és Erény könyve, részlet. Fordította Weöres Sándor)

 Topolya

Az ötvenes évek kezdetén az új jugoszláv képzőművészet fejlődéséhez kedvezőbb viszonyok alakultak ki. Az erőltetett (orosz) szocreál művészeti törekvések ellenében, hivatalos politikai támogatással, ekkoriban változhatott meg a képzőművészek kötelezettsége a (jugoszláv) szocialista társadalom iránt.

A Zentai Művésztelep után, 1953-ban beindult az igen nagy jelentőséggel bíró Topolyai Művésztelep is (melynek születésnapja szeptember 22-ére esett). A kezdetektől fogva a művésztelepen szerencsére nem uralkodott el valamiféle elvárás a hagyományos ízlés kiszolgálására. A művészek pedig természetesen vállalták annak a húzóerőként működő törekvésnek a kockázatát, hogy ne a tömegek szolgálatában alkossanak. Inkább azon fáradoztak, hogy egyéni látásmódjukat kifejezve közelebb hozzák a művészeti alkotást a modern képzőművészet létező potenciális kedvelői rétegeihez. Az első művésztelepi munkában részt vevő alapító tagok a művésztelep krónikája szerint: Ács József, Miloš Bajić, Petrik Pál, Stevan Maksimović, Zoran és Boško Petrović voltak. A társaságuk folyton gyarapodott. Igazolni akarván a művésztelepi mozgalmak szükségességét, a későbbiekben szinte mindannyian részt vettek más alakuló vajdasági művésztelepek munkájában is.

A Topolyai Művésztelep alapító vezetője 1960-ig Dévics Imre (1922–1971) volt, akinek 1962-ben a Forum kiadónál megjelent kismonográfiáját csak elővezetőként lehetett értékelni. 1972-ben pedig Szilágyi Gábor írt biztató méltatást róla a Létünk folyóiratban. (Létünk, 1972/5.) 1973-ban a húszéves művésztelepi múltat A topolyai művésztelep húsz éve című jelentős, Szabadkán megjelent monográfiájával Ipacs József dolgozta fel dokumentatív pontossággal. Az 1980-as évektől a művésztelep a Munkásegyetem keretébe került, ezután sok éven át Ádor Pál volt a vezetője, aki hozzáértéssel teremtette meg a kulturális és művészeti kapcsolatot Csongrád városával. Emiatt kapta meg 1999-ben Csongrád megye alkotói díját is. Jelenleg Zsáki István festőművészünk szervezi és irányítja jó érzékkel a Topolyai Művésztelep kiegyensúlyozott munkáját. A művésztelepnek mára felújított alkotóháza és tekintélyes gyűjteménye, képtára van. Működése során nagyszerű, lassan legendává váló művészeket vonultatott fel. Hosszasan sorolhatnánk őket, régieket és maiakat…

 Közelítések, követések

Úgy tűnik, hogy a vajdasági művésztelepek javarészt ma is betöltik az egykori szerepvállalásukat. Megbecsülvén az egykori és a mai művészetszervezői erőfeszítéseket, több művészünk és művészettörténészünk is foglalkozott/foglalkozik a vajdasági művésztelepek bonyolult életrevalóságával. Ismét csak szemelvényesen említhetjük meg Bela Duranci, Baranyi Anna, Gulyás Gizella, Ninkov Kovačev Olga, Németh Ferenc művészettörténészeink nevét. De másokét is, akik hosszú ideje követik és elemzik a tájunkon megfogant legmodernebb művészi törekvéseket. Így egészen a konceptualizmusig (Bosch+Bosch, Matković, Szalma, Csernik, Ladik…) vagy a transzavantgárdig terjedő művészeti vonulatot. Beleértve az újfestészetben szorgoskodókét, például Bada Dada vagy Máriás Béla alkotói pályáját. Őket Szombathy Bálint „szépségkutató” művészünk elemezte, aki már a hetvenes évek végén nagy elhivatottsággal érdeklődött a világ időszerű művészi törekvései iránt. Vagy itt említhetjük meg Tolnai Ottó költő-író-esztétánkat, aki évtizedek óta a művészeti múltunkban kutakodik, képzőművészeti tanulmányaiban felejthetetlen líraisággal ecsetelvén a művészi miszticizmusunkat. Visszatekintve, igen mélyre ásott, és a hagyományos vajdasági művészeti múlttal kapcsolatosan ritka nagy tiszteletadással írt.

Művészetelemzőink nemcsak tanulmányozzák, hanem jól áttekinthető módon fel is dolgozták a tájunkon megfogant művészeti törekvéseket. Beleértve természetesen alkotóink opusait, művésztelepeink követhető múltját, valamint a jelen állapotokat is. A nevek hiánytalan sorolása jogos lenne, de ez a próbálkozás túlfeszítené az írás kereteit, így csupán szemelvényesnek mondható. Kihagyhatatlan azonban, és meg kell még említenünk egyik legnagyszerűbb eredményét. Megnyugtatóan jó érzés kezünkben tartani Balázs-Arth Valéria példátlan szorgalommal összeállított és megírt, 2007-ben kiadott Délvidéki magyar képzőművészeti lexikonát: amely alaposságával mára kitűnő képzőművészeti tudástárunkká vált.

A vajdasági értelmiségieket, művészeinket eltéphetetlen szálak fűzik a régiójukhoz. Eléggé nyilvánvaló módon művészettörténészeink, lokálpatrióta esztétáink elemző érdeklődésének is a központjában állnak. Sokak küldetésszerűen dolgoznak a vajdasági képzőművészet hagyományainak teljes körű feldolgozásán. A művésztelepek időszerűsége és az egyedi művészeti törekvések fesztávjának feltérképezése minálunk mindig is terítéken volt. A teljességre való törekvés szinte lehetetlen vállalkozás, mégis nagy ívű, nemes szándékot és eltökéltséget jelent.

 Az Ikaroszokról

Nem csak a Durindó és a Gyöngyösbokréta fogant meg Bácskossuthfalván. Mára a művésztelepe is az ecsetek szilárd közösséget idéző, vaskos, erős kötege.

Ide nyaranta a hivatásosak mellett rangos „autodidakta” művészeink is szívesen járnak el. A 9+1 első megtapasztalása óta ide vonatkozólag mindig előtüremkedik egy kellemetlen/pofátlan kérdés is: miféle felfordulásokat okoz(hat) máig a profizmus és a jó értelemben vett „amatörizmus” – lényegi, elkülönülésekre sarkalló – megosztó szerepköre szerte a világban? Így a világi vagy az egyetemes magyar művészetben is, és például minálunk. Talán mert még mindig bennünk van a hagyományosság tisztelete/félsze, és inkább biztosra mennénk, az egykori akadémizmust cirógató, kései cizelláló szerepet betöltő művészeti akadémiák nyomvonalát követnénk. Azaz, a főiskolák kizárólagosságot diktáló tendenciáit. Amelyek – holott az autodidaktákat ma is „leválasztják” a hivatásos művészetről – mégis elismerik, hogy több mint egy évszázada már, hogy elfogadták, majd jószerivel be is kebelezték az egykor oly zavaró, túl bátor, félvad művészi törekvéseket. Amelyek viszont szemtelenül sutba vágták az akadémista szabályrendszert? Ők (is) egykor számkivetettek voltak. Ács József szavaival élve: Ikarosz is egykor amatőr volt…

 A konzervativizmus átka

Egykor a konzervativizmust jelentő/gerjesztő magas mércéivel tűntek ki a tudományos precizitással dolgozó hagyományos művészeti iskolák, akadémiák. Amelyek azóta már számtalan őstehetséget löktek el, közösítettek ki maguk közül. Átmenetileg. A múlt századelőtől ugyanis megtöbbszöröződött azon autodidakta művészeknek a száma, akik nagy nyomást gyakoroltak a hivatalos művészeti vívmányokra. Kimozdítván őket netán a holtpontról. Gondoljunk csak Csontváry Kosztka Tivadarra, aki magányos volt, mert művésztársai rendre a perifériára igyekeztek szorítani őt. Vagy Kondor Bélára, akit a képzőművészeti főiskoláról maga Szőnyi István tanácsolt volna el: ha nem áll ki mellette a kevésbé népszerű, de jólelkű és zseniálisan jó művészi érzékkel megáldott Koffán Károly.