A címben szereplő szónak esetemben két jelentése is van: árusítás (eladás) és a cselekmény, hogy valaki elárul valakit. Hát én a minap imádott és féltett könyveimmel mindkettőt műveltem.
Amíg csak a szó elsődleges jelentése foglalkoztatott, rendben is volt a világ körülöttem. Mivel ugyanis egészségi állapotom romlása félreérthetetlenül jelzi, hogy fölöttem is eljár az idő, egyre gyakrabban leltározok: Két gyermekem felnevelve, tőlünk nagyon távol, de biztonságban élnek. Az eddig megteremtett javak megfelelő, nyugodt életet nyújtanak nekem a hátralévő évekre. De azután? Ha már nem leszek, mi fog történni a kedvenc tárgyaimmal, ruháimmal, cipőimmel? De főleg a könyveimmel?! Nagy szeretettel gyűjtögettem őket, ők voltak a leghűségesebb barátaim, szinte testvéreim, és, miután a lányaim kirepültek, ők a gyermekeim is. Mindegyikről tudom, mikor, kitől kaptam, hol vettem, mit tanultam belőle, mikor vigasztalt meg, derített fel, szomorított el. Legtöbbjükben bejegyzések és ott felejtett, könyvjelzőként használt régi képeslapok sorakoznak. Eddigi öt költözködésünkkor hűen velem tartottak.
Könyveim számának csökkentése nem most kezdődött. Amikor meggyőződtem róla, hogy a gyerekeink nem visznek már el több darabot a házból, két magyarul is beszélő unokánk is kinőtte azokat, a képes- és meséskönyveket, a gyermekverses köteteket osztogatni kezdtem fiatal rokonaimnak, ismerőseimnek, iskoláknak, a könyvtárnak. Azután sorra kerültek a százszor elolvasott ponyvaregények, majd a nyelvkönyvek, szótárak. Innentől már féltve őriztem azokat, amelyek túlélték az első rostálást. Továbbra is belebetegedtem, ha foghíjas maradt a sor a polcon, mert nem kaptam vissza egy kölcsönadott példányt, vagy meggondolatlanul, hirtelen elhatározással elajándékoztam valamelyiküket.
Aztán Debrecenben, szülei házában, ahova évtizedek múlva Zentáról visszatért, meghalt idős, megszállottan könyvbarát magyar szakos édesanyám. Ő még saját gyerekeinek sem kölcsönzött szívesen a könyvtárából. Keresetének, nyugdíjának nagy részét olvasnivalóra költötte. Ha egy, a tetszését megnyerő és a pénztárcájának is megfelelő új szerzeménnyel gyarapodott, nem azt mondta, hogy majd elkapom tőle, hanem ajánlotta, vegyem meg én is… Így aztán sok kiadványból nála és nálam is díszelgett egy-egy példány a polcainkon. Elárvult háza hamarosan eladásra került, és amikor a vevő rögtöni kiürítést követelt, testvéreimmel hirtelen nem tudtuk, mi legyen a gazdag gyűjtemény sorsa. A több tíz métert kitevő pedagógiai és nyelvészeti szakkönyveket és folyóiratokat felajánlottuk az ottani könyvtáraknak, iskoláknak, a szépirodalmi műveket a rokonoknak, szomszédoknak, ismerősöknek. De maradt egy rakásnyi, amit sem hazahozni, sem elajándékozni nem tudtunk. Szégyen, gyalázat, ó, borzalom, ment a szemétbe…
Nos, ettől a sorstól szeretném én a kedvenceimet idejében megkímélni. Így támadt az ötletem, hogy lassanként pénzzé teszem őket. Aprópénzzé, mert nagy értéket csupán az én szívemben képviselnek. Fájdalmas döntés volt, és csak az vidított fel egy pillanatra – még nevettünk is rajta egy jót –, amikor a párom, hallva a tervemről, megkérdezte, vajon mit kezdek az értük kapott dinárral. Rögtön rávágtam, hogy beváltom forintra, és elsőként végre megveszem Jókai Anna Átvilágítás című legújabb, az írónő halála után napvilágot látott életrajzi regényét.
Felvirradt a nap, amikor a városban meghirdették a Zsibbörze programot, és amikor az én árulásom elkezdődött. Az előző összejövetelen már ajándékoztam néhány, számomra értéktelen kötetet, de ilyen már nincs több otthonunkban. Talán mégis akad néhány – gondoltam –, amit az életben többé kézbe sem fogok venni. Csak a helyet foglalják. De ez itt pl. mégis maradjon, mert hozzám dedikált példány, ezt semmi pénzért nem adom, mert karácsonyra kaptam, ezt meg a lányomtól, ezt meg nyertem… de jól van, a Hemingway-kötet mehet, az angol eredetit majd tovább őrzöm. A Szabó Magda is eladható, van belőle másik, a Cronin nem is tetszett annyira, ez a Theodor Fontane meg németül is megvan, Thomas Mann levelezése szintén, Zilahy A lélek kialszik műve a sorozatban is fellelhető, Remarque-tól A diadalív árnyékában címűt fejből fújom, a Szolzsenyicint egyszer is szörnyűség volt elolvasni…
Így gyűlt össze a több százból nagy nehezen húsz darab kiselejtezésre ítélt könyv. Gyors bocsánatkérő simogatás, kosárba velük, és indulás!
Mint a hímes tojásokat, kiraktam őket az elárusítóhelyen a padra, lehuppantam melléjük a székre, és vártam. Hirtelen elszorult a szívem. Eszembe jutott Thurzó Lajos verse a család nyomora miatt eladásra szánt kisbárányról.
Kis juhásznak apja így szól:
„Tarka bárányt megfogod,
Holnap reggel, lent a völgyben
Csengő pénzért eladod”…
„Édesapám, mondom néked,
Hogyha hiszed, hogyha nem:
E kis jószág szívderítő
Kistestvérkém énnekem…”
Testvérkéje göndör fejét
Ködmönkébe rejti el:
Földön ülve, szemlesütve
Kérdő szóra nem felel…
A ködmönke szóra meg mi nyilallt belém?! Móra Ferenc elbeszélése, a Csontos Szigfrid a Kincskereső kisködmön című novelláskötetből. Könyvárusítással bízták meg a különben más mesterségre nem fogható, gyenge, tudásra szomjas kis legénykét, aki inkább cukorkákat, mézeskalácsot osztogatott a vásárlóknak, mintsem megvált volna egyik nyomtatványtól is… Én meg…? Eltaszítom magamtól életem hű társait a legolcsóbb bulvárlap áráért, a kifüggesztett, nagybetűs árcédula szerint 100 dinárért darabját?!
Jöttek a vevők, szemügyre vették az árumat. Egy rögtön el is kelt. Bántotta a szememet az üresen maradt hely, gyorsan odarendeztem egy másikat. A jóisten áldja meg a nézelődőket, több könyv az enyémekből senkinek sem kellett.
A férjem érdeklődésére, milyen üzletet csináltam, boldogan válaszoltam: – A végeredmény eggyel több, mint amennyivel elindultam. Mert hazafelé jövet még ott találtam a bácsit a piacon, aki most is egészen jó köteteket kínált.
