Japánban nem győzik teljesíteni a megrendeléseket az atomtámadás elleni óvóhelyek építői. Az ok prózai: a lakosság egyre jobban fél attól, hogy Észak-Korea nukleáris töltettel felszerelt rakétákkal támadja meg az országukat.
A veszélyt nagyon komolynak gondolják, hiszen az idén megszaporodtak az észak-koreai rakétakísérletek. Egy ideje pedig már a szavak háborúja is dúl Phenjan és Washington között.
Kim Dzsong Un észak-koreai és Donald Trump amerikai elnök már többször lehülyézte egymást, sőt félelmetes pusztítással is megfenyegették a másik országát. Sokan ebből arra következtettek, hogy az atomtámadástól sem riadnának vissza. Az optimisták elképzelhetetlennek tartják a nukleáris konfliktust, hiszen abból mindent elsöprő világháború kerekedhetne, ami senkinek sem érdeke.
A hadiiparnak végképp nem. A fegyvergyártóknak éppen ellentétes az érdekük. Nekik a helyi, regionális konfliktusok, rosszabb esetben csak feszültségek, gyakran fellángoló államközi viták felelnek meg a leginkább. A katonai lobbival karöltve így szünet nélkül onthatják a pusztító eszközöket a megrendelőknek, miközben a kormányok – a veszélyekre és a védelmi képességek megerősítésére hivatkozva – folyamatosan növelhetik a hadseregnek szánt összegeket.
Japán sem akar lemaradni a fegyverkező országok mögött, sőt már megkezdte hadserege átalakítását, megerősítését. A szigetország haderejének lehetőségei azonban korlátozottak. Egyedül képtelen az észak-koreai rakéták elhárítására.
Márpedig Phenjan az utóbbi időben gyakran okoz nyugtalanságot. Japánban augusztus végén és szeptember derekán is felzúgtak a légoltalmi szirénák, mivel Hokkaidó sűrűn lakott szigete fölött egy-egy észak-koreai ballisztikus rakéta szelte át az eget. Szerencsére a tengerbe csapódtak, senkit nem találtak el. A kormány tiltakozott, a lakosságot pedig próbálta meggyőzni, hogy minden óvintézkedést megtett.
Nem biztos, hogy ettől mindenki megnyugodott. Sőt, az aggodalmaskodók némelyike azt a kérdést is felvetette: vajon miért nem lövik le a japán légtérbe behatoló ballisztikus rakétákat, ha folyamatosan azt szajkózza a kormány, hogy képes megvédeni az országot?
Tokió még nem válaszolt erre, miként szövetségese, az Egyesült Államok sem, amelyet Phenjan többször is atomcsapással fenyegetett meg. Az illetékesek inkább a védelem előnyeit bizonygatják, s azt állítják, hogy éberen figyelték a hírhedt rakéták minden manőverét.
A hadiipar által agyonreklámozott és a Japánba vagy Dél-Koreába, esetleg a partjaik közelében hajókra telepített elfogórakéták indítása azonban mindeddig elmaradt. Pedig az Észak-Koreában történt rakétaindításokat állítólag másodperceken belül észlelik az amerikai műholdak és a térségbe telepített radarok.
Az egyik lehetséges magyarázat a tétlenkedésre eléggé lehangoló. Eszerint talán azért maradt el eddig a ballisztikus rakéták lelövése, mert a rendelkezésre álló fegyverek képtelenek erre. Japán esetében (szeptember közepén) például 770 kilométer magasan repült a rakéta. Túlságosan is távol a földi és a tengeri telepítésű elhárító rendszerektől, amelyek elsősorban akkor képesek a hatékony csapásra, ha a támadó harci eszköz már leereszkedő pályán mozog.
Az észak-koreai ballisztikus rakéták azonban átsuhantak Japán felett, és csak jóval messzebb csapódtak az óceánba.
A nagy magasság mellett a nagy sebesség is akadálya lehetett a megsemmisítésüknek, és persze a roppant rövid idő, amely alatt politikai döntést kellett volna hozni. Szeptemberben például mindössze 2 perc állt rendelkezésre, utána a rakéta elhagyta a japán légteret. Ha sikerült volna dönteni, s a ravaszt is meghúzni, alighanem semmit sem ért volna az egész, hiszen az észak-koreai harci eszköz a japán és amerikai hadihajókra telepített elfogórakéták hatótávolságán kívül repült. A földi védelmi rendszerek számára valószínűleg ugyancsak elérhetetlen lett volna.
A Japánba és a köré telepített elfogórakéták ráadásul nem is a legkorszerűbbek.
Az augusztus végi kísérlet után Tokió azt állította, hogy azért nem lőtt, mert az észak-koreaiak nem Japánt vették célba. Másik mentségként meg azt hozta fel, hogy tanulmányozták a ballisztikus rakéta képességeit.
Az érvelést kétkedve fogadók attól tartanak, hogy a méregdrága védelmi technológiák nem teljesen alkalmasak a feladatra. Szerintük lehet, hogy egyik-másik ellenrakéta eltalálná ugyan a célt, de nem mindegyik.
A hiba viszont rendkívül kedvezőtlenül hatna a nyilvánosságra, ráadásul azonnal felfedné a hiányosságokat és leleplezné a gyártók reklámszövegeinek félrevezető elemeit. Cáfolná, de legalábbis hiteltelenné tenné a védelmi eszközök előnyeiről, megbízhatóságáról szóló hangzatos gyártói és kormányzati álláspontot is.
A rakétaelhárítási képesség presztízsére is súlyos csapást mérne. Megkérdőjelezné ugyanakkor az ellenrakétákkal végrehajtott tesztek eredményességéről ismertetett hivatalos véleményeket, sőt a valós környezetben esedékes alkalmazásuk sikerességébe vetett hitet is csökkenthetné. Ezzel pedig lerombolná a gyártók és a hadseregek hitelességét, s akár pánikhangulatot idézhetne elő az egész világon.
