Nem Koszovóhoz vagy Krímhez, hanem Skóciához és Québechez kell hasonlítani azt, ami most Katalóniában történik – az erőszak fokozódásával mind kétségbeesettebben mondogatta ezt Carles Puigdemont katalán elnök.
Már ez a nyilatkozat elég volt annak érzékeltetésére, hogy milyen bonyolult dráma játszódik le a szemünk előtt. Koszovó kiszakadását az EU 23 állama elismerte, Krímét kollektívan elítélte. Skócia és Québec szavazhatott a függetlenségről, Katalónia nem. De Katalóniában sokkal többről van szó. Már a héten egymást követték a drámai fejlemények. Már hétfőn jött az általános sztrájk, Barcelonában 300 ezer ember tüntetett az erőszak ellen, és napról napra sorjáztak az események. A Nouvel Observateur már ezzel a címmel számolt be róluk: Spanyolország a polgárháború szélén. Hogy olvasói számára érzékeltesse a helyzet bonyolultságát, megjegyezte: Képzeljék el, mit csinálna Franciország, ha Korzika kikiáltaná függetlenségét!
Még e hét fejleményeiről sem adhatunk képet, egy dolog azonban egyértelmű: egy állam erőszakot alkalmazott saját polgárai ellen. Már a népszavazás előtti napokban Madrid 10 ezer rendőrt küldött Katalóniába, több millió szavazócédulát és rengeteg választási anyagot kobozott el, szavazóhelyeket szállt meg, 700 polgármestert vitt be a rendőrség, 44 embert letartóztatott, zárolta a kormány számítógépes rendszerét stb. A népszavazás napján a rendőrök durván megtámadták a szavazásra várakozó polgárokat. Mintegy 900 ember megsebesült, közülük 128 szorult kórházi kezelésre. A rendőrök nemcsak a gumibotot használták kérlelhetetlenül, hanem gumigolyóval is lőttek, holott az Spanyolországban tilos, amióta 2014-ben megvakítottak vele egy nőt.
Tulajdonképpen ez az erőszak tette drámaivá a helyzetet. Mariano Rojay spanyol miniszterelnököt ennek alapján minősítette „piromániás tűzoltónak” a világsajtó. A népszavazás előtt ugyanis biztos volt, hogy a többség a függetlenség ellen szavazna, és csak 41,06 százalék lenne mellette. 70 százalék a referendum megtartása, az önrendelkezési jog elismerése mellett volt. Az erőszak azután Madrid ellen fordított minden katalánt. (Ada Colau, Barcelona polgármestere a függetlenség kikiáltása ellen volt, de azt erélyesen követelte: „Rögtön véget kell vetni a védtelen polgárok elleni erőszaknak.”) Általános véleményként a lapok ezt a nyilatkozatot jegyezték fel: „Sohasem hittem, hogy ilyen fokú erőszak lehetséges. Ez méltó lenne még Franco rendőrségéhez is.” Barcelonában a „Megszállók kifelé” jelszóval tüntettek. A La Vanguardia c. katalán lap vezércikkének „Függetlenség és forradalom” volt a címe.
Ez az erőszak még Madridban is befolyásolta a hangulatot. (Eddig csak a Podemos támogatta a katalánokat, az erőszak láttán azonban Pedro Sanchez, a Szocialista Munkáspárt vezetője is kijelentette: „A demokrácia szomorú napja ez.” De az Európai Bizottság is kilépett az eddigi passzívitásából, amelyet azzal indokolt, hogy a kisebbségek ügye a tagállamok belügye. Most szóvivője kijelentette: „Az erőszak sosem lehet politikai eszköz.” Európában nemcsak a kiszakadás hívei álltak a katalánok mellé. (Nicola Sturgeon skót miniszterelnök, bejelentve, hogy új népszavazást tartanak a függetlenségről, megjegyezte: „Spanyolország igazi börtön, azt mondjuk, hogy ami ma történt, az helytelen és megengedhetetlen.” A szintén az elszakadást fontolgató belgiumi flamandok vezére, Bart de Wewer kijelentette: „Madrid álláspontja buta és elfogadhatatlan.”) Európában sokan mások is a katalánok mellé álltak. („A spanyol állam elveszítette hidegvérét, a nemzetet nem lehet kényszerzubbonyba tenni” – mondta Jean-Luc Mélenchon, az Engedetlen Franciák vezére.)
Spanyolországban bármi történik is a következő napokban, valójában egy szörnyű patthelyzet állott elő. Carles Puigdemont katalán elnök mondhatja a népszavazás alapján, hogy „Katalónia jogot nyert arra, hogy független állam legyen”. A függetlenséghez nincs meg a többsége. (Az 5,34 millió katalán állampolgárból csak 2,26 millió, 42,3 százalék szavazott, kevesebb, mint a 2014-ben tartott „népi véleménynyilvánításon”, amikor 2,3 millió szavazott, és a kormányt alkotó függetlenségi pártoknak a választásokon sem volt több mint 50 százalékuk.) És Európa is biztosan ellene van. Mariano Rojay spanyol kormányfő pedig mondhatja, hogy „nem volt önrendelkezési népszavazás Katalóniában”, és megakadályozhatja, hogy Katalónia független legyen, a függetlenségi mozgalmat azonban már nem fojthatja el.
Mi, vajdasági magyarok természetszerűleg a nemzeti és vallási kisebbségek szemével nézünk a fejleményekre, mert tudjuk, hogy az „Ez Szerbia” falfirkában már benne van az, hogy: a magyaroknak kuss! És ebből a szempontból nézve minden újabb esemény csak erősíti a meggyőződést, hogy az emberi jogok kérdésében újabb forradalmi lépést kell tenni a kiterjesztés irányában. Amikor ugyanis az amerikai függetlenségi mozgalom és a francia forradalom kimondta, hogy minden ember szabadnak és egyenlőnek születik, a világ nagyon messze volt ennek az elvnek az érvényesítésétől.
Amerikában rabszolgaság volt, Franciaországban pedig még a férfiaknak sem volt általános szavazati joguk, a nők pedig csak másfél évszázaddal később kapták meg ezt a jogot. Nem is szólva arról, hogy amikor kimondták, hogy a „Köztársaság nyelve a francia”, a lakosságnak csak egyharmada volt francia, és egyharmada nem is tudott franciául. Az emberi jogok kiterjesztésében végre meg kell tenni a következő forradalmi lépést. Ki kell mondani: „A nemzeti és vallási kisebbség is szabad és egyenlő.” Már kevesebb lesz a gond.
