2024. április 18., csütörtök

Kibelezett uralkodók és egyéb ínyencségek

Figyelem, nem gasztronómiai írás következik!

Soha nem szerettem a történelemtanítást, pontosabban azt, ahogy nekem tanították. Általános iskolában, ami számomra csak „elemi”, akárcsak a középiskolában, kötelező volt a történelmi atlasz, de szerintem az oktatóim bele se pillantottak, miként én sem. Zajlottak a népvándorlások, a honfoglalások és hódítások, de kit érdekelt, hogy ki honnét jött és hová ment? Az irodalomnak nevezett tárgyból, ami irodalomtörténetből és verses memoriterekből állt, tanultuk például, hogy Arany János Nagyszalontán született. Azt viszont már nem, hogy merre is van ez a Nagyszalonta. Mintha valami monarchiabéli tantervből oktattak volna bennünket, pedig iskolás koromban inkább arról kellett volna tanulnom, hogy volt egy trianoni döntés, amely után parányit átrendeződtek az országhatárok, így én Jugoszláviában úgy tanulok a Romániába szakadt Nagyszalontáról, mintha még létezne a hajdani Magyarország.

Hasonló volt a történelemoktatás is, jöttek-mentek a hódítók, épültek és dőltek dugába a dinasztiák, sorjáztak a forradalmak, nem igazán érdekelt a dolog. Olyannyira nem, hogy az egyetemen nem akartam kimenni a történelem záróvizsgájára. Éreztem, hogy az 1956-os magyarországi események tételét húzom ki, amiről fogalmam se volt. Haza is pakoltam, másnap viszont édesapám beültetett a család Zastava 750-esébe, visszavitt Újvidékre, útközben két óra alatt minden személyes élményét és tudását elmondta nekem ötvenhatról.  Mondhatom, parádés záróvizsgát tettem, pedig alig jutottam sorra a leendő történészek között nyelvszakosként. 

Mostanság olvastam a Múlt-kor negyedéves történelmi magazinban a Kalandos középkor című összeállítást, ami visszavezetett meggyőződésemhez, hogy a történelem egyáltalán nem sematikus, hanem egyéni és egyedi történésekből áll össze. Korábban már forgattam tudományos publikációt és regényt is arról, hogy a történelemírás elsikkasztott egy évszázadot a középkorból, de azok nem tettek rám akkora hatást, mint a mostani összegzés a hajdani uralkodók és hadvezérek halál utáni kálváriájáról. Számomra itt került tapintható közelbe a középkor világa.

Jon Kanelko-James történész például arról értekezik, hogy a középkori uralkodók szívesen maradtak távol otthonuktól, folyton hódítottak, vagy keresztes háborúkat vívtak, de ilyenkor néha patakba fulladtak, vérhas végzett velük, vagy egyszerűen földobták a talpukat, aztán meg haza kellett szállítani őket, vagyis a holttestüket. Hűtőkocsi hiányában ez elképzelhetetlen föladatnak bizonyult, ezért az uralkodókat helyben konzerválták.

A szerencsétlen II. (Kopasz) Károly római császár és nyugati frank király holtestét 877-ben 1800 méter magasságról kellett lehozni, majd még 250 kilométeren át vonszolni, hogy sík területre jussanak. Az uralkodót halálát követően nyomban kibelezték, sóval töltött bikabőrbe csomagolták, de a csomagolásból folyton csorgott a fekete hullalé, ezért a tetemet elásták, és csak hét év elteltével szállítottak végső nyughelyére.

Oroszlánszívű Richárd halálát egy nyílhegy kiváltotta fertőzés okozta Normandiában. 1199-ben testrészeit három helyen hantolták el, külön a lágy részeit és agyát, külön a szívét, és megint csak más helyen egyéb testrészeit.

A keresztes háborúk kiemelkedő vezérei voltak IX. (Szent) Lajos és III. (Merész) Fülöp. Mindkettőjüket vérhas vitte el a szent küldetés során. Fülöp a korábban említettek sorsára jutott, kibelezték, földarabolták, megfőzték, majd három francia kegyhelyen külön-külön eltemették maradványait. A temetés hatalmas teológiai vitát váltott ki, miszerint föltámadhatnak-e azok, akiknek tetemét szanaszét temették el?

Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha odahaza ücsörögnek trónjukon, és ha eljön az utolsó óra, tisztességgel elhantolják őket, de a középkori uralkodók nem volt egy odahaza gubbasztó népség.