Úton-útfélen a Be yourself – Légy önmagad, Valósítsd meg önmagad jelmondatokkal találkozunk, és ezeket hajlamosak vagyunk mindannyian életünk mottójává tenni, hisz az embernek csak egyetlen célja lehet, önmaga megvalósítása, az, hogy önmaga legyen. Ez az a bizonyos szükséges minimum. Komoly filozófiai elméletek, eszmefuttatások is alapulnak ezen, természetesen sokkal súlyosabb hangvétellel és szövegkörnyezetben.
Gergely Árpád felvétele
Légy, és valósítsd meg azt a bizonyos személyt! Azt a bizonyos személyt, akiről csak lassan derül ki, hogy ki is valójában. A keresés hosszú folyamat, éveket, évtizedeket vesz igénybe. Néha úgy tűnik, hogy befejeződhet a kutatás, de utána rájössz, hogy nem, mégsem, ez még nem az igazi énem, ez csak annak egy része, talán egy olyan része, amiről eddig nem is tudtam, csak most került a felszínre. Tovább folytatjuk a keresést. Megint jönnek a napok, a hetek, az évek, és még mindig nem találtuk meg. És egyszer csak ott van előttünk. Talán éppen akkor, amikor már nem is számítunk rá, amikor úgy gondoljuk, hogy megelégszünk a féleredménnyel, akkor hirtelen előugrik a semmiből, és kijelenthetjük, hogy igen, ez vagyok én, végre megtaláltam önmagamat.
De most nem a végeredményről szeretnék beszélni, hanem a keresés folyamatáról, ami legtöbbször fiatal korban megy végbe.
Habár születésünk pillanatától kezdve keresünk, tinédzser korunkban ez válik életünk legfontosabb kérdésévé, és kézzel-lábbal kalimpálunk. Keressük az igazi énünket. Sok mindent kipróbálunk. Kísérletezünk a cél érdekében. Ilyenkor kevésbé vagyunk tekintettel másokra, csak a saját énünkkel vagyunk elfoglalva, azt üldözzük, zavarásszuk, és mindent elkövetünk azért, hogy valahogy megidézzük. A külvilág talán értetlenül, megrökönyödve figyel bennünket, mi viszont magunkba burkolózunk és dolgozunk. Éjt nappallá téve építkezünk, soronként rakjuk a téglákat, önmagunk építőköveit. Azután míg nem figyelünk oda, néhány sor leomlik; túl lágy lett a habarcs, vagy túl kevés a cement. És kezdhetünk mindent elölről. És el is kezdjük. A génjeinkbe van kódolva, hogy ebben a korban semmi esetre sem szabad megállni.
Erről szól a fiatalság, a fiatalságunk. Önmagunk kereséséről. Vérmérséklettől és habitustól függően társakkal vagy magányosan, segítséggel vagy anélkül, rögös úton vagy újonnan leaszfaltozott többsávos autópályán, kellemes időjárási körülmények között vagy viharban, szélben, hóesésben. Egy biztos, a haladás. Minden előre mutat, előre visz, nemcsak a siker és a nevetés, hanem a kudarc, a bánat és a sírás is.
Az önmegvalósítás egyik legkézenfekvőbb módja, ha az iskola segít nekünk ebben. Ha olyan tanáraink vannak, ha olyan órarendünk, tantervünk van, amely nem élettelen magológépezeteket nevel, hanem egyéniségeket, akiknek időnként el kell nézni a kisebb-nagyobb kilengéseket annak érdekében, hogy a saját, alig bimbózó énjüknek leginkább megfelelő környezetben bontakozzanak ki, érjenek be, találják meg önmagukat. Azután ott van a család. A családi hagyományok, az elődök által elért eredmények, amelyek mintegy maguktól értetődően bennünk, rajtunk keresztül folytatódnak. Magunkévá tesszük, azonosulunk vele, és a részünkké válik. Persze csak ha fogékonyak vagyunk rá. Mondjuk, továbbvisszük a szakmát, amit a szüleink, nagyszüleink is űztek, tovább éltetünk egy régi mesterséget, a régi boltot, műhelyet, családi gazdaságot. Nem kötelező, de ez is egy járható útnak tűnik, és a látszat ellenére bizony ennek is vannak buktatói, nehézségei, és nem feltétlenül kell komformistának lennünk ahhoz, hogy ezt az utat válasszuk, ezzel is tudunk lázadni, forradalmat kirobbantani.
Ami a keresés során mindenkit végigkísér, az a művészet. Bármelyik ága. Egyszerre vagy egymás után, de folyamatosan ott ólálkodnak a háttérben. A konformisták útján és az örök lázadók útján egyaránt. Ott vannak, hogy segítsenek. Például ott van a költészet. Szokták mondani, hogy fiatal korában mindenki egy kicsit költő is. Elöntenek az érzelmek, és ezeket meg akarjuk fogalmazni. Saját szavainkkal vagy segítségül híva a legnagyobb költőket, esetleg az alig ismert, underground alkotókat. Betanuljuk egy-két sorukat, gondolatukat, és aszerint kelünk fel, megyünk iskolába, teljesítjük a feladatainkat, a kötelezőket és a kevésbé kötelezőket egyaránt, és aszerint fekszünk le este, és aszerint szeretnénk megváltani a világot. Vagy ott van a képzőművészet. Egy-egy rajz útbaigazíthat bennünket, csak oda kell rá figyelni. Egy klasszikus alkotás vagy egy kortárs művész műve egyaránt inspiráló lehet, de már az is sokat segít, ha mi kezdünk valamit létrehozni, akár egy üres lapra, amire kivetíthetjük a saját utunkat, akár a tankönyvek oldalára rajzolt irkafirkákkal. A lényeg, hogy lassan, lépésről lépésre előrébb jussunk az úton.
Vagy ott van a zene, amely talán a legnagyobb hatással bír ebben a korban. Meghallunk egy zeneszámot, megkeressük az előadóját, utánanézünk a világhálón, meghallgatjuk még több alkotásukat, azután elmegyünk a koncertjükre, és piszok jól érezzük magunkat. Megismerünk néhány embert, egy következő bulin ismét összefutunk velük, és máris egy kis közösségben találjuk magunkat, és ez meghatározza a gondolkodásunkat, az utunkat, a következő lépéseinket. Ha idővel el is távolodunk ettől a közösségtől, ami adott esetben lehet egy szubkultúra vagy éppen a mainstream vonal egyik ága, valami módon mégiscsak befolyásolja az utunkat. A jövőnket, az énünket, az életünket.
Biztos recept nincs. Megannyi kísérletezés szükséges ahhoz, hogy mindenki megtalálja a saját, egyénre szabott útját a térképen.
Talán ez a biztos recept: a kísérletezés.
