Az utóbbi időben gyors egymásutánban két alkalommal is nagy harcsa elejtését harangoztuk be címoldalunkon. Egy újvidékiről és egy zentairól van szó. Mivel a múltban nemigen találunk példát arra, hogy a címoldalon adtunk helyet a témának, kívülálló még azt hinné, hogy a szóban forgó zsákmányokban halállományunk gazdagodásának jelei fedezhetőek fel. Erről szó sincs.
Predrag Radosavljev a százkilós, álomhatáron túli nagybajuszúval
Nincs szándékunkban vitába bocsátkozni azokkal, akik a két nagy harcsa elejtésében a javulás jeleit vélik látni. Az utóbbi időben rendszeresen végzett halállomány-felmérések ugyanis folyamatosan azt bizonyították, hogy vizeinkben halból egyre kevesebb van. Az eredmények táblázatos, statisztikai, fajokra és korosztályokra, őshonosokra meg özönfajokra… bontott ismertetésétől ez alkalommal helyszűke miatt eltekintünk. A halfogyatkozás viszont tényszerű és bizonyított, a két kifogott harcsa pedig nem csinál forradalmat.
A harcsa állománya óvilági viszonylatban egyébként is cifrán alakult az utóbbi öt-hat évtizedben. A szakirodalom szerint a nagybajuszú természetes elterjedésének keleti határa az Aral-tó vízgyűjtője, a Szir-darja és az Amu-darja folyó. Ezek vizének öntözésre való felhasználása miatt az ottani harcsaállománynak alighanem harangoztak. Csak futólag mondjuk, hogy az Aral-tó látványos kiszáradásához a globális felmelegedés meg a mikroklimatikus változások legfeljebb húsz százalékban járultak hozzá, a többi a sivatagi öntözéses mezőgazdaság rovására írható. Erről máskor bővebben.
A harcsa természetes elterjedésének nyugati határát a franciaországi Doubs folyó és a Rajna vízrendszere képezte. Franciaország nyugati területeire, valamint Spnyolországba is telepítések révén jutott. Eredetileg az Appennini-félszigetről is hiányzott, arrafelé először az Adda folyóból került elő (1957), a Pó vízrendszerében való terjedése pedig 1970 óta folyamatos. Az észak-olaszországi meg a spanyol (vagy már katalán?) állományokkal gazdasági szempontból azért érdemes foglalkozni, mert idegenforgalmilag igen fontosaknak bizonyultak. A harcsa pedig azért szaporodhatott el és nőhetett nagyra, mert a helyi lakosság nem ette és nem is eszi. Tehát az olaszok meg a katalánok – velünk ellentétben – a nagy harcsáikat nem ették meg, amikor azok még kicsit voltak.
Duško Rakić magyarkanizsai zsákmányával annak idején nem került címoldalra
Az ottani harcsaállományok gazdagságáról, valamint a zsákmányolt egyedek méretéről nemcsak az oda látogató hazai horgászoktól szerezhető információ, hanem a vendéghorgásztatóktól is, akik között akad magyar, szerb, horvát… A rábsicok között nemkülönben, a rossznyelvek szerint ők többnyire románok és magyarok, zsákmányukat hazaérkezve értékesítik, ami határellenőrzés hiányában könnyen kivitelezhető. Az olasz hatóságoknak miattuk kellett új fejezetet iktatni a törvénykönyvekbe, amelyekben korábban nem szerepelt az orvhalászat.
A Pó-vidék és az Ebro vízrendszerének harcsáival azért kell foglalkozni, hogy a hazai horgász olvasó a címoldalra került két itteni harcsa alapján nehogy azt higgye, hogy ezen a téren nálunk egyre jobb. Mindkét külhoni harcsaparadicsomban ugyanis hetente több akkora meg nagyobb harcsát zsákmányolnak a vendégpecások, mint amennyit hazai vizeken évente fognak a hazai horgászok. (Külföldi meg nem jön, mert miért jönne.) Ezt nemcsak a vendéghorgásztatók honlapján olvashatók meg a facebookos bejegyzések alapján állítjuk, hanem a Pót és az Ebrót megjárt hazai horgászok beszámolói alapján is.
Van egy sanda gyanúnk, hogy a hazai horgász esetét a két termetes harcsával elsősorban azok a körök kívánják meglovagolni, akiknek feladata a halállomány megőrzése és fenntartható hasznosítása, és akiknek vállalt kötelezettségükben tényleges sikerélményük nem volt. A vízkezelők. A szóban forgó halak kapcsán elővehetik a két megkopott közhelyet: „Lám, van még hal a Tiszában (Dunában)!”; „Aki tud, az fog!”. És csatolhatnának hozzá egy tönkremesélt, eszement horgászviccet azok számára, akik a vizeket nem ismerik. Meg talán nem is isszák.
A két harcsa elejtése csupán arra volt jó, hogy elterelődjön a figyelem a fogyatkozó halállományunkról. Éppen ezért tiszta szerencse, hogy a többi nagy harcsa, amit közeli tájakon meg a környéken fogtak, nem került címoldalunkra. Csupán Magyarkanizsánál (legalább) két akkorát fogtak, amelynek a horgászvilág kalapot emel, és amelyet magáz.
És ha már a nagyoknál meg a legendaszerűeknél tartunk, nem mindegy, hogy csak mesélik, vagy dokumentálták is őket. A meséltekről csak annyit, hogy szinte minden folyóparti településen ugyanazok a legendazamatú harcsás történetek vannak közforgalomban. Ezeket egyszer majd mi is elmeséljük/újrameséljük, persze nem most.
A dokumentált óriásharcsákról annyit, hogy a legnagyobb ilyen a Berg (1948/1949) által említett, Dnyeperben fogott ötméteres, háromszáz kilós. Nyomában a Marsilius (1726) által említett 340 kilós. Érdekességként ide kívánkozik az a 120 kilós és szokatlanul hosszú, négyméteres, Višnjicánál fogott, amelyről 1916-ban a Belgrader Nachrichten ír. Pintér Károly Magyarország halai című könyvében így fogalmaz: „A régebbi magyar szakirodalom általában 250 kg-ban jelölte meg a harcsa maximális tömegét. Reálisabb azonban 2,5 m-ben és 120 kg-ban elfogadni e halfaj maximális nagyságát vizeinkben.”
A Predrag Radosavljev által Újvidéknél fogott hosszra ekkora volt, de 15 kilóval könnyebb. Zsákmánynak szép, és kirakatba is jó. Több/sok ekkora hiányában azonban inkább halfogyatkozásról, mintsem halbőségről beszélhetünk.
