2024. április 26., péntek
Synergy#World Theatre Festival

A terrorizmus és a rab – górcső alatt

Az Újvidéki Színházban szerb felirattal kísérhettük a Mankurt című előadást a kazahsztáni Makszim Gorkij Orosz Drámai Színház társulatának előadásában a kisebbségi nyelvű színházak nemzetközi fesztiválján.

Barzu Abdurazakov rendező a darabban a terror, az eszmei, ideológiai, mentális és személyes terror gyökereit tárta fel különböző szemszögből. Arra volt kíváncsi, milyen okból válnak az emberek, a gondolkodó lények robottá, zombivá és mankurttá, azaz mások akaratának vak végrehajtóivá. A sajátos színpadterv, a kosztümök és a nem szokványos zene a rendezői elképzelés szolgálatában állt.

A mankurt, türk mondák engedelmes rabszolgája a szörnyű kínzás hatására elfelejtette a nevét, szüleit, kultúráját, nyelvét.

A monda és a szó Csingiz Ajtmatov kirgiz író Évszázadnál hosszabb ez a nap (1980) című regényéből vált világszerte ismertté. A mankurt kifejezést Üzbegisztánban, Kazahsztánban és a volt Szovjetunió más, török kultúrájú vidékein gyakran használják azokra a honfitársaikra, akik elhanyagolják saját nyelvüket és kultúrájukat.

A kirgiz legenda szerint ugyanis egy ősi törzs kegyetlenül bánt az elfogott ellenséggel. „Szerencséseknek” mondhatták magukat azok, akiket eladtak rabszolgának, a többiekből viszont mankurtot csináltak. Éspedig: megkötözték a kezüket, kopaszra borotválták őket, a fejükre nyers tevebőrt húztak, és napokra kizavarták őket a sztyeppére. A tűző nap hamar kiszárította a tevebőrt, amely abroncsként feszült a fejükre, kiszorítva onnan minden emléket, még annak az emlékét is, hogy emberi lények voltak. Aki öt nap múlva még életben maradt, azt feltáplálták és rabszolgamunkára fogták. Hogy ne haljanak éhen, mindent megtettek, amit rájuk bíztak. Mankurtnak lenni örök, reménytelen rabszolgaságot jelentett. A mankurt nem ismerte fel a saját nevét, családját – magát nem tartotta emberi lénynek. Még a tevebőrsisaktól sem tudott megszabadulni szörnyű fájdalom nélkül, mert azon keresztül nőtt a haja.

A kazahsztáni, asztanai Makszim Gorkij Drámai Színház társulata az örök rab témájú darabban olyan komoly ontológiai kérdéseket boncolgatott, mint amilyen az élet, halál, szellem, szabadság és rabság. A darab parabola a szellemi rabságról, a mindenhol jelen levő fogyasztói mentalitásról. Noha a rendező több irodalmi művet kombinált különböző korból, kultúrából, szerzőtől (Csingiz Ajtmatov, Albert Camus, Benedikt Jerofejev, Jevgenyij Svarc, W. Shakespeare), sikerült bennük megtalálnia az örök érvényű, változatlan és egyesítő eszmét. Fő kérdése: Mi az ember?

Sejdahmet Kutikadam neves publicista az előadást szimfóniának nevezte, amelyben minden résznek megvan a maga tragikus, groteszk, egzisztencialista vagy szimbolikus tonalitása. Szerinte a „sínek” közvetlenül a közönség felé irányulnak, és a baljóslatú hullócsillag, amely felénk száll, a színpadi történések bűnrészesévé tesz bennünket.

Kutikadam az előadás szövegének több szintjére mutat rá. Egyik szintje a vallási extremizmus és a terrorizmus. Láthatjuk, milyen módszereket alkalmaznak a kísérleti és terrorista szervezetekben: a középkori merényletektől kezdve napjainkig. Ez komoly figyelmeztetés mindenkinek: a terrorista és szélsőséges szervezetek globális fenyegetést jelentenek. Kutikadam szerint azonban a tevebőr nemcsak külsőleg nyomorítja meg az embert, a mai kor emberét főképpen belsőleg teszi tönkre. Ma a mankurt az a személy is, aki szellemileg nem táplálkozik, nem különbözteti meg a jót a rossztól, nem gondolkozik az élet értelméről, hanem az „aranyborjú” utáni keresésében mindenről megfeledkezik: a becsületéről, a lelkéről, a hazájáról, az édesanyjáról…

Kazahsztán egyik legrégibb színházát, az orosz drámai színházat, amely 1959-től viseli a Makszim Gorkij nevet, a 19. század végén alapították nagyon kevés pénzből. Akkor még kis színház volt. Az idők folyamán Kazahsztánon kívül is népszerű, díjazott intézménnyé vált.

Venczel Valentin és Kaszjenov Jerkin

Venczel Valentin és Kaszjenov Jerkin

A vendégtársulat sikeres újvidéki szereplése után Kaszjenov Jerkin Tleugazinovics, aki az orosz színháznak a hosszú történetében az első kazahsztán igazgatója, a barátság és együttműködés jeléül átnyújtotta a kaftánt, a díszes keleti ruhát, az asztanai polgármester jelképes ajándékát Venczel Valentinnek, az Újvidéki Színház szervezte Synergy fesztivál házigazdájának.