Már néhány éve tart, de különösen idén szúrt szemet a mini vízi erőművek terjedése Szerbiában. Jellegüknél fogva és működési elvük következtében ezek a létesítmények a hegyvidéki kis folyókon és patakokon épülnek, mindez pedig óriási természetrombolással jár. A jelenség velejárója, hogy szinte szabályszerűen az egyelőre még megőrzött természeti szépségek válnak terjedésük áldozatává. Azok, amelyekhez nemcsak a helyi lakosság kötődik, hanem amelyek idegenforgalmi vonzerővel is rendelkeznek.
Ez a jelenség azért gondba ejtő, mert a mini vízi erőművek hozzájárulása a villanyáram-termeléshez szinte jelentéktelen. Ebből kifolyólag sem az országnak, sem a polgároknak semmi hasznuk az egészből, ugyanakkor a kiváltságos magánszemélyeknek csinos jövedelmet hoz. A természetrombolás legújabb példája a Stara planina természetvédelmi területen épülő vízi erőmű. Az esettel kapcsolatban érintettként a Knjaževac községi idegenforgalmi szervezet reagált. A közösségi oldalakon többek között arra hívták fel a figyelmet, hogy a Crnovrška reka legszebb három kilométeres szakaszát – amelynek rendkívül gazdag az élővilága, és ahol egy páratlan szépségű vízesés is van – munkagépek vették birtokukba, azzal a céllal, hogy vizét csőrendszerbe kényszerítsék. Mindezt azért, hogy „egy nyerészkedő újgazdag az eladott kilowattok által tovább tollasodjon a természet és az emberek kárára”. Hangsúlyozzák, hogy az építkezés jelöletlen, így nem lehet tudni, ki a beruházó, és azt sem, ki a kivitelező, márpedig a törvény előírja, hogy azt fel kell tüntetni. A történethez tartozik, hogy a szóban forgó vidéken sokáig szinte nem is élt senki, ma viszont már több mint harminc falusi háztartás található, amelyek éppen a szóban forgó folyóra meg a vidék természeti szépségeire alapozták megélhetésüket. A legújabb történések ennek véget vethetnek.
Ez tulajdonképpen csak további példája annak, hogy a hegyi patakokon az építkezés gyanús körülmények között folyik. Ugyanakkor ezek mindegyikére jellemző, hogy a helyi lakosság véleményét sohasem kérték ki, és a nyilvános vita is elmaradt. Adott esetben másodfokú védettséget élvező természeti parkban került sor építkezésre.
Július folyamán az érintett falvak és a környék lakossága Imával a folyóért elnevezésű performance-szal tiltakozott az építkezések ellen, mert az illetékesek egész sor beavatkozást vettek tervbe, beleértve a meder átalakítását, patakok elterelését... mindezt csővezetéken keresztül. Ennek következtében több falu maradt volna víz nélkül.
A tüntetés eredményeként az érintett falvak képviselői találkozhattak Goran Trivan környezetvédelmi, valamint Aleksandar Antić bányászati és energiaügyi miniszterrel. Az illetékesek ekkor megígérték, hogy felülvizsgálják a Stara planinán tervezett mini vízi erőművek építését, valamint azt is, hogy szeptember folyamán meglátogatják a vidéket. Szeptember elmúlt, a látogatásra nem került sor, az építkezések folytatódtak. A híresztelések szerint további patakokon is megkezdődnek a munkálatok. Fennáll annak gyanúja, hogy az ígéretekből nem lesz semmi, meg az a veszély is, hogy a patakoknak annyi.
Miért veszélyesek a mini vízi erőművek?
Az alapvető probléma a szóban forgó létesítményekkel kapcsolatban az, hogy tiszta és megújuló energiaforrásként tartják őket számon. Elméletben van így, a gyakorlatban a dolgok egészen másként festenek, a minik messze nem azok és olyanok, amilyeneknek a szóbeszéd festi őket.
Bebizonyosodott, hogy kiépítésük és üzemeltetésük rendkívül káros nemcsak magának a folyónak, hanem az őt övező terület élővilága számára is. Mindezen veszteségekkel szemben viszonzásul igen kevés, szinte jelentéktelen mennyiségű villanyáramot nyerünk.
Példa gyanánt, de konkrétan: még ha Szerbiában meg is épülne a tervezett háromszáz mini vízi erőmű, az ország össz villanyáram-termeléséhez csupán két százalékkal járulnának hozzá. Ezzel párhuzamosan tudni kell, hogy országos szinten a villanyáram-szállításban a hálózati veszteségek megközelítik a húsz százalékot. Elavultság, hanyagság, lopás... ilyesmi miatt. Tehát a veszteségek tízszeresét teszik ki annak, amennyit a minik hoznának a házhoz. Ráadásul tavasszal termelnek sokat, amikor Szerbiában nincs áramhiány. Télen és nyáron viszont, amikor kellene az áram, a minik nem termelnek.
Ellenük szól az is, hogy a magas szintű automatizáltságuk következtében az ilyen hidroenergetikai létesítmények többnyire távirányításúak, és alig igényelnek munkaerőt. A mini vízi erőművekre való támaszkodás ötletét meg gyakorlatát az iparilag fejlett országokban régen ejtették. Nemcsak kisfokú hatékonyságuk, hanem az élővilágra gyakorolt káros hatásuk miatt is. Az arrafelé igen fejlett környezetvédelmi tudat hatására immár bontják a gátakat, és felszámolják a létesítményeket.
Építésük és működési elvük
Ahhoz, hogy a sík vidéken élő ember megértse, miért ártalmas egy olyan létesítmény, amely a semmiből csinál tiszta áramot, még ha keveset is, tudnia kell, hogyan épül, és miként működik az ilyen szörnyeteg.
A folyón/patakon völgyzáró gátat építenek, majd a gát alatt a folyómederrel párhuzamosan három–hat kilométeren lecsupaszítják a partot. Ezen a leradírozott területen árokban vagy oszlopon futó csővezetéket helyeznek le. Ezután a vízhozam bizonyos részét áritányítják a csövezetbe, és a turbinákra vezetik. Miután a csöveken érkező víz túlhalad a turbinákon, ismét a mederbe juttatják vissza.
Képzeljük csak el, hogyan fest az érintetlen természetet átszelő patak vagy folyó medre, miután feltúrták, és megfosztották vízhozamának hetven százalékától. Arról a vízmennyiségről van szó, amely immár nem a mederben, hanem csöveken keresztül fut. És nem árt tudni, hogy a törvény mond hetvenet, a gyakorlatban kilencvennel is találkozhatunk. Ennek következtében – akár hetven, akár kilencven – a patakmeder kilométerei maradnak vízmentesek, és ez óriási változásokat eredményez mind a vízi, mind a parti élővilágban. A környezeti változások pedig – elsősorban a vízfogyatkozás – az ember életére is kihatással lesznek. A csővezeték közelében ugyanis elapadnak a források.
Miért építjük őket, ha ártanak?
A felsoroltak jogosan előrevetítik a kérdést, miért kell erőltetni azon létesítményeknek az építését, amelyek az óriási többségnek kárt okoznak, az országnak pedig nem hoznak hasznot?
A trükk abban van, hogy a mini vízi erőművekben termelt áramot magasabb áron vásárolják fel, mert azt az úgynevezett zöld kilowattokba sorolják, amelyeket a polgárok a villanyszámlákon keresztül fizetnek. A becslések szerint Szerbia polgárai néhány év múlva számlánként háromszáz–négyszáz dinárt fognak fizetni ezen az alapon.
A mini vízi erőművek építése nem kerül olyan sokba, mint a nagy rendszereké és a hatalmas létesítményeké, ezért üzletemberek egész sora vágott bele ebbe a vállalkozásba, mivel sokéves, sőt több évtizedes biztos keresetet hozhat nekik, amelyért – végső soron – Szerbia polgárai fognak fizetni. Tekintettel arra, hogy ezek a beavatkozások szűk területen fejtenek ki hatást, többnyire az önkormányzatok – gyakran a törvények és rendeletek képlékeny értelmezése által – kacsintanak rá a helyi hatalmasságok vállalkozására.
A haszon látszatával végrehajtott természetrombolások különösen akkor vesztik értelmüket, ha tudjuk, hogy áramtermelés területén Szerbia gyakorlatilag önellátó. Ha már a zöld, tehát a megújuló villanyáram-termelésbe akarunk befektetni, erre számos egyéb lehetőség kínálkozik, amelyek munkaerőigényesebbek és kevésbé természetrombolóak. Ezekről máskor és máshol bővebben.
A megőrzött tiszta vizű hegyi patakok ereje nem az áramtermelésben van, hanem az idegenforgalomban, elsősorban a horgászturizmusra alapozottban. Ebből sokaknak lehet haszna, míg a mini vízi erőművekkel csak a beruházó nyer, a többieknek kára származik belőlük.
A dolgok pillanatnyi állása szerint úgy fest, hogy kezdetét vette természeti kincseink kizsákmányolásának újabb fejezete. Soha semmit nem adtunk olyan langyosan tiltakozva, olyan olcsón, mint vizeinket.
A szerző okleveles ökológus, Szerbia Egyesült Horgászainak végrehajtó igazgatója
