2024. április 24., szerda

Tőkehiány

Amióta 1850-ben Németországban Hermann Schulze-Delitsch, majd egy évvel később Besztercén, illetve Nagyszebenben és Kolozsvárott az erdélyi szászok megalakították az első hitelegyleteket és szövetkezeteket, a későbbi (ügyviteli) bankok elődjeit, ezeknek a pénzintézményeknek lényegében két feladatuk volt. Az egyik a lakosság – úgymond – felesleges pénzének begyűjtése és őrzése, illetve ugyanezen összegek, valamint a banktulajdonosok saját tőkéjének kamattal történő kihelyezése. Régen bizonyos emberbaráti cél is vezérelte őket, hiszen ilyen módon igyekeztek segíteni az elszegényedett iparosokon.

Szerepük is törekvésük azóta „csupán” annyit változott, hogy már igen hosszú évtizedek óta elsődleges céljuk a saját meggazdagodásuk, és ez a vezérfonal napjainkban is igen kifejezett.

Közismert tény, hogy a gazdaság szinte soha nem rendelkezett akkora forgótőkével vagy/és beruházásra fordítható úgynevezett minőségi eszközökkel, hogy bankhitel nélkül belefoghasson a fejlesztésekbe. Mi több, saját erejéből igen gyakran még a napi kiadásokra sem futja. Ezt a sajnálatos körülményt a bankok igyekeztek és igyekeznek alaposan kihasználni, s még egy–másfél évvel ezelőtt is, a „falánk” kamatpolitikájuk révén jószerivel sanyargatták a hozzájuk fordulókat. Ennek az lett a következménye, hogy először a polgárok, majd a vállalkozások is hatszor meggondolták, mire benyújtották hiteligényüket. A bankoknál tehát felhasználatlanul állt a rengeteg pénz. És nem kamatozott!

Végül, nem túl régen, a hitelezni szándékozók kénytelenek voltak drasztikusan csökkenteni a kamatokat. Igaz, ugyanakkor bevezettek mindenféle mondvacsinált „költségtérítést”, „illetéket” és egyéb, nem kamat jellegű terheket, s ezzel még inkább elriasztották az érdeklődőket.

A gazdaság pedig szenvedett a tőkehiány miatt, s akik sehogyan sem tudtak egymaguk zöld ágra vergődni, egyszerűen bezárták a boltot. Akiknek nem volt égetően szükségük a külső segítségre, egy részük azért nem igényelt ilyesmit, mert a bankok kis ezer különféle „papírt” követeltek, amelyeknek a beszerzése igen hosszadalmas, és nem ritkán költséges is volt. Mindezt tetézte a bedőlt hitelek szaporodó száma, s ezzel lényegében bezárult a kör.

Két-három évig tartott ez a kedvezőtlen állapot, de az idei év második negyedében némi javulás volt tapasztalható. Augusztusban ugyanis öt százalékkal emelkedett a hitelt igénylők száma. Erre minden bizonnyal az is kihatott, hogy a Szerbiai Nemzeti Bank csökkentette az irányadó kamatot, s ezt a magánkézben levő pénzintézmények is követték.

Az újabb kérelmek túlnyomó többsége a cégek forgóeszközeinek feltöltésére irányul, de egyébként is a jelenlegi, 1400 milliárd dináros, vagyis a több mint 10 milliárd eurós eszközkihelyezés 48 százaléka ebbe a kategóriába tartozik, beruházás céljából viszont a kérelmezőknek csupán a harmada nyújtotta be igényét.

Nem nehéz megválaszolni a kérdést, hogy a vállalatoknak miért nincs forgótőkéjük. Annak ellenére ugyanis, hogy törvény kötelezi az állami szektort, illetve a közvállalatokat a beérkező számlák 45 napon, a jogi személyeknél pedig 60 napon belüli kifizetésére, az ilyen jellegű késések meghaladják ennek az időtartamnak a kétszeresét is. Vagyis mindenki mindenkinek tartozik, s ezáltal befagyasztják a mobil pénzt. Mivel a leszállított árut nem fizetik idejében a vevők, a gyártók, ha fenn akarják tartani a termelés ütemét, kénytelenek bankhitelt felvenni, s ezzel tulajdonképpen megdrágítják saját termékeiket, hiszen a kamatkiadásokat kénytelenek bekalkulálni az árba.

Ha végiggondoljuk ezt a folyamatot, nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a pénz forgását illetően az évek folyamán kialakult egy negatív spirál, amely a tőkehiányhoz vezetett.