2024. április 20., szombat

A lélek szentélyében

Borisz Davidovics síremléke – Sikeres bemutató az Újvidéki Színházban

Danilo Kiš novellájának, a jugoszláv irodalom egyik gyöngyszemének adaptációját, a Borisz Davidovics síremlékét Alekszandar Popovszki állította színpadra az Újvidéki Színházban. A macedón művészvendég rendezésében a temetés, a tömegsírhoz, a síremlékhez vezető út vált szervezőerővé az ironikus oratóriumban, a forradalom kora mögött maga a történelem sejlett fel. Krizsán Szilvia, Crnkovity Gabriella, Elor Emina, Ferenc Ágota, Giricz Attila, Gombás Dániel, Huszta Dániel, Kőrösi István, László Judit, Mészáros Árpád, Német Attila, Pongó Gábor és Sirmer Zoltán a tagjai annak a kiváló színészgárdának, amellyel mind a rendező, mind a zeneszerző élvezettel dolgozott.

Az októberi szocialista forradalom 100. évfordulója esztendejében a nem létező forradalmár témájú darab a nézőben sok kérdést vet fel. A bemutató után erről beszélgettünk a rendezővel és a zeneszerzővel.

– A középiskolában lenyűgözött Danilo Kiš műve, bár nem értettem mindent – emlékszik vissza Alekszandar Popovszki. – A könyv ugyanis olyan korban jelent meg, amikor annak összefüggésében erőteljesen beszélt olyan dolgokról, amelyekről akkor nem beszéltek. Ma olvasva a könyvet úgy érezzük, mintha kihúzták volna alóla a kommunizmust, azt a szőnyeget, amelyen abban az időben állt. A forradalom jelentését újraértelmezve megkérdezzük: lehet-e manapság a forradalmár pozitív, romantikus személy, ha dió nagyságú, nagy romboló erejű bombát rak a vonat alá? Jovan Ćirilov (1931–2014, neves filozófus, író) ha élne, a forradalmár és a terrorizmus közé egyenlőségjelet tenne.

A lélek szentélye alfa és ómega, mert ebben a világban úgy járni, hogy ne sározzuk be a cipőnket, valóban bölcsesség.

Egyre inkább megértem, hogy ez milyen nehéz, de lényeges.

Az élet egyébként soha nem volt fekete-fehér, a szerelemre, a szomorúságra és egyes dramatikus pillanatokra úgy emlékszem, hogy közelítettek a humorhoz. Úgy gondolom, nagyon veszélyesek azok az emberek, akiknek nincs humorérzékük, de valamihez körömszakadtáig ragaszkodnak.

Roppant megtetszett az Újvidéki Színház társulatának munkamódszere. Amikor a zeneszerzővel megbeszéltük a közös munkát, a magyar nyelv számunkra ismeretlen volt, végül mégis minden jól összetalálkozott – mondta a rendező.

Marjan Nećak zeneszerző örömmel mesélt a darab zenéjéről.

– A zene legnagyobb részét nem otthon, Macedóniában, hanem itt, a színházban és a Vojvodina Szállóban komponáltam. Nagy előkészület előzte meg a rendező munkáját, és az enyémet is. A színpadon a színészekkel együtt építve a történetet láttuk, hogy jók-e az elképzeléseink. Nem tudok magyarul, a szerb szöveg volt a fejemben, a színészeket azonban arra bátorítottam, hogy a segítségemmel különféle frázisokat komponáljanak, mert minden nyelvnek megvan a ritmusa, a lelke. Különösen élveztem, hogy a dallamvonalamra szinte hangot hang után írtak. Ezt a hosszú utat együtt tettük meg. Fontos, hogy a darabban a különféle zenei stílus egységes egészként dialogizáljon a történettel.

Nećak elmondta, Danilo Kiš művének első olvasata után zavarban vagyunk, és szinte semmit sem értünk. Az író azonban arra ösztönöz, hogy továbbmenjünk. Először róla tudjunk meg minél többet, és a vele készült interjúkból értsük meg, mire fókuszált, aztán bányásszunk a történelemben.

– Olyan író, aki előbb engem zeneszerzőként épít, aztán a társulatot és a közönséget. Megtanít bennünket arra, hogy ne elégedjünk meg azzal, hogy csupán elolvassuk a történetet, és elvárjuk, hogy minden érthetővé váljon a számunkra. A művészetben ugyanis nem kell mindennek érthetőnek lenni – mondta a zeneszerző, aki azt tanácsolja, ha az előadás után valami nem világos, vegyük elő a szerző művét.