Hamarosan megjelenik Németh István író elbeszéléseiből egy válogatáskötet a Forum Könyvkiadó gondozásában. Hiszem azt, sokan érdeklődve várják az irodalomkritikusok, irodalomtörténészek által a hétköznapok szociográfusaként is emlegetett írónk újabb kötetét.
Nagyon sokan vagyunk, akiknek olvasóvá válásához hozzájárultak Németh István művei is. Nekünk, a mai ötveneseknek gyerekkorunk meghatározó olvasmányélménye volt a Vadalma, az utánunk jövő generációnak a Sebestyén jelentette ugyanezt. Középiskolás korunkban már a felnőtteknek íródott novellái világában merültünk el, és a vasárnapi Magyar Szóban is rendre elolvastuk míves írásait. Ezek is hozzájárultak, hogy megismerjük világunkat, rádöbbenjünk, az itt élő, hétköznapi, egyszerű emberek sorsa mennyi titkot rejt, beleshettünk apró örömeikbe, mély keserűségeikbe, megtapasztalhattuk általuk is, mennyire meg tudja az élet tépázni a kisembert, mennyire önsorsrontó tud lenni az ember. Felnőttkorunkra is megmaradt ez a szeretet. Nem véletlenül említem a szeretet szót, hiszen a közelmúltban, amikor 87. születésnapját ünnepelte szűk körben, és erről megjelent egy fotó is az egyik családtag Facebook-oldalán, többen gratuláltak jeles írónknak ,,ismeretlen olvasó”-ként is olyanok, akiknek az elmúlt évtizedekben megérintették a lelkét az írásai, az igaz és élettől lüktető történetek e tájról, ezekről a körülöttünk élt, élő emberekről.
– Ezen az úton, hogy írjak, ne csak magamnak, hanem másoknak is, az indított el, hogy mindig is nagyon szerettem Móricz Zsigmond írásait. Ebből a csizmából nem lehet kilépni. Az én környezetem szintén olyan volt otthon, Kishegyesen, ahol akkoriban éltem, amikor az első írásaim megjelentek, hogy nem is írhattam volna másról – szögezte le, amikor a minap felkerestem újvidéki lakásában. A megjegyzésre, hogy számára mindig – vérbeli novellistaként – a történet volt az elsődleges, a következőket mondja:
– Nem szerettem soha – és ez hibám – az elvonatkoztatott írásokat, amelyek kizárólag kivételes embereknek szólhattak. Csak éppen azok az okos emberek, akik ezeket megírták, másból indultak ki, mint én.
Az évtizedek során a Magyar Szó újságírójaként keresztül-kasul bejárta vidékünket, sok olyan helyre eljutott, ahol kevés újságíró, még kevesebb író fordult meg. Különböző műfajú írásaiból éles és hiteles képet kapunk az elmúlt évtizedekről az egyes emberi sorsokon keresztül, legyen szó az idősek magányáról, a kiskamaszok elé tornyosuló problémákról vagy akár – a kétezres évek legelején – annak számbavételéről, hogy Újvidéken a sok-sok tablón hány magyar nevű diák található. Németh István különleges adottsággal született: hihetetlenül jól tudott odafigyelni az emberekre, a környezetére, de idegenekkel is olyan kapcsolatot tudott teremteni, hogy megnyíltak előtte.
– Nem azért írtam, hogy titkokat tárjak fel vagy kioktassak bárkit is, hanem arról írtam, ami akkor épp foglalkoztatott. Újságíróként is, amikor terepen voltunk, megérkezésünkkor megérdeklődtem, hogy hova, kihez, melyik családhoz mehetünk el, hogy erről vagy arról a témáról elbeszélgessünk, és amikor leültünk beszélgetni, az adott témán kívül felmerült, szóba került sok egyéb is. Sokáig szerettem volna egy igazán jól szituált kishegyesi családhoz ellátogatni, megnézni, milyen körülmények között, hogyan élnek, elbeszélgetni, de ez nem sikerült sohasem – jegyezte meg. Nekünk, olvasóknak, nincs akkora hiányérzetünk, hisz sok száz falusi vagy nagyvárosba került ember vált írásai által ismerősünkké, ennyi történetet mesélt el nekünk vidékünkről, az itteni egyszerű emberekről. Mint most beszélgetésünk során megjegyezte, egyes írótársai maradinak is bélyegezték ezért.
Az az anyag, amit riportútjairól hozott, vagy a novella, amit papírra vetett, mindig friss, élettől lüktető, hiteles volt. Tudjuk, az író általában több élő személyből alkotja meg, gyúrja össze regényének, elbeszélésének az alakjait, a ,,modellnek” leginkább csak egy-egy vagy néhány vonását véve át, de mindig élő anyagból dolgozik. Az, hogy ez milyen átalakuláson esik át, hogyan születik meg a papíron az élő, hiteles figura, válik igazzá a történet, az az író mesterségének, a művészetnek a nagy-nagy titka. Németh István sem volt ezzel másként, mint mondta, nem kellett a figurákat kigondolnia, ott voltak körülötte, beszélt velük, látta őket a saját szemével.
Írógéppel sosem írt, mindig kéziratpapírra, ezt a Magyar Szó gépírónői gépelték le, nem egy alkalommal tanúja voltam az újvidéki szerkesztőségben, hogy milyen szívesen vették, ha nekik adta másolásra a lapba szánt írását, hisz tudták, bármit vet papírra, azt érdemes elolvasni, mert az igazi értékkel bír. Az író felesége, Ibolya asszony pedig a kötetekbe szánt írásokat gépelte le igen gyakran. Most kérdésemre, hogy nehezen vagy könnyen írt, Németh István magától értetődő természetességgel válaszolta:
– Se nehezen, se könnyen, de kedvvel.
Azt kívánom neki, hogy ugyanilyen kedvvel vegye kezébe ezt a hamarosan megjelenő novelláskötetét, nekünk, mindannyiunknak pedig, hogy hasonlóan kedvteléssel olvassuk.
