Az ünnep számomra mindig különleges. Más, mint a hétköznapok, több, hangulatosabb. Az ember és a lelke is készülődik, kicsinosodik, körüllengi valami magasztosság. Nagyon jó készülni rá, s amíg tart, elfelejtünk mindent, ami rossz. A Mesterségek Ünnepe sem hiába kapta ezt a nevet. Mert ünnep az, amikor várunk rá, amikor belépünk a hatalmas kapun, amikor végigjárjuk, akkor is, amikor szerzett kincseinkkel kilépünk onnan, s később is, amikor visszagondolunk azokra a napokra, amikor ott jártunk.
A budapesti Budavári Palotában évtizedek óta megújul a több ezer érdeklődőt megmozgató augusztusi rendezvény. Azóta sem téveszt célt: a magyarság évszázados szellemi kincsét megőrizni, bemutatni és továbbvinni hivatott. Nyári napsütés, mindenhonnan népzene szól, különleges illatok tobzódnak körülöttünk, csábítóan, hívogatóan. Mi pedig sodródunk a tömeggel, hagyjuk magunkat vinni a szebbnél szebb sátrak elé, ahol a frissen faragott fa illata, az erősen illatozó levendulakoszorúk meg-megállásra késztetnek.
Amikor a csuhécsodákat, a hímes tojásokat vagy a szarufésűket nézegetem, az jut eszembe, hogy az emberek nem mindig pazaroltak így, mint manapság, hiszen még szemetet sem halmoztak föl, amit csak lehetett, felhasználtak maguk körül, hogy a környezetüket díszítsék, szépítsék. Ezek a készítmények, tárgyak nem is akármilyenek voltak! Az emberi elme és kézügyesség találkozása, a kreativitás, ötletesség díszei. Talán ezt a hagyományt is érdemes lenne folytatni. Egyébként is sokat tanulhatnánk az egykori parasztemberektől, mesterektől (akár a maiaktól is), mert sugárzott/sugárzik belőlük a természet, az anyag szeretete s az egyszerű semmiből csodákat teremteni képessége. Ennek mi is részesei lehetünk mindig, amikor évről évre kinyitja kapuit ez a rendezvény. Sokszor a szemünk előtt bontakoznak ki a faragott, vessző- vagy agyagtárgyak, a hímzett terítők, a kovácsoltvas műremekek, s még sorolhatnám a végtelenségig.
Ilyenkor mindig telítődök alkotási vággyal, s megfogadom, hogy ezt vagy azt én is megpróbálom elkészíteni, vagy bármi mást, csak alkotni, alkotni. Ez a vágy nem küzdhető le, de nem is kell tiltakozni ellene, sőt kötelező továbbadni. A Mesterségek Ünnepének szellemisége beszippantja a látogatót, s nem tud szabadulni tőle, visszavágyik, időnként vissza-visszatér egy kis friss, népies levegőt szippantani. Jólesik találkozni a visszajáró kézművesekkel, mesterekkel, megnézni, mi újat találtak ki vagy alkottak, felfedezni azokat, akik frissen csatlakoztak. Élvezni a hagyomány, a kézművesség kavalkádját. Minél többen tekintik meg ezt a rendezvényt, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy nem éltetik hiába.
Visszanézve erre a nyár végi sokadalomra, megint csak azt mondhatom, hogy aki nem látta, annak meg kell néznie. Legalább egyszer. Beszippantani nemcsak az illatokat, hanem azt a szellemiséget is, melyet hordoz. Nem szabad elfelejtenünk, honnan jöttünk, hogy őseink hogyan tették szebbé a világot, s tapasztalataikat megtartani, továbbadni. Éltetni a kézművességet, amelyben az egyén mindig ki tud teljesedni, s kezdeni ezt kicsi gyermekkortól, mert ők még fogékonyak mindenre, és könnyen tanulnak. A rendezvény szervezői nem is feledkeznek meg róluk sohasem, s nemcsak azért, mert a következő évtized látogatói közülük kerülnek ki, hanem azért sem, mert úgy nevelni a jövő generációját, hogy megtartsa a hagyományait, nagyon felemelő dolog.
Hogy ne csak érezni, de látni is lehessen valamit a Mesterségek Ünnepe hangulatából, arról meséljenek maguk a fotográfiák.
