Kháron ladikja elvitte immár őt is, Ilonánkat, Mesteremet, a lektorok Lektorát. A valamikori újságírói Aranycsapat oszlopos tagját.
Azon kevesek közé tartozott, akik mélyen hisznek a leírt igében. Egy életen át biztos ösztönnel, alázattal szolgálta azt.
Micsoda nyugalom szállt meg ott, az újvidéki Forum-házban, belépve a hatalmas deszkbe, ahol vagy ötvenen sürögtünk-forogtunk naponta, meglátva őt az íróasztalánál a kéziratok fölé hajolva, amint gyöngybetűivel rendet teremt a papírra vetett zűrzavaros gondolatok között. Lelket lehel egy-egy lélek nélküli szövegbe. Szívközelbe hozza az anyanyelvünket. Igen, ezt mondta, pontosan ezt, egy vele készített interjúm során: „Szívközelbe szeretném hozni az anyanyelvünket!”
Mert hát, ugye, írni, beszélni csak így érdemes.
S milyen jó érzés volt tudni: az ő nyelvérzékére, műveltségére, tudására, bölcsességére mindig, a nap bármely szakában számíthatunk!
Felelősségteljes munkájának végzése során valahogy mindig úgy tűnt nekem, hogy csak játszik a papírral és a tollal. Egy egész életre-halálra szóló játék volt ez. Gyermekrovatunknak, a Napsugárnak, volt egy Játsszunk! címet viselő alrovata, amit ő állított össze a maga írta nyelvi játékokból, gyakran pedig a saját, csengő-bongó rímekkel ellátott verseiből. Bizton állítható: nincs a mai délvidéki magyar irodalomnak még egy olyan szerzője, aki annyira ismerné és ki tudná aknázni anyanyelvünk játéklehetőségeit, mint ő. Hogy a gyerekek mennyire magukénak érzik pl. a Fecskeringő vagy a Játékonykodás c. versesköteteit, azt a versmondó versenyek rendre bizonyítják. S bizonyára a „legjátékosabb” költőnk, Weöres Sándor sem véletlenül kereste fel őt minden alkalommal, ha Újvidékre vezetett az útja.
Irigylésre méltó otthonossággal mozgott anyanyelvünk kincsestárában. Megvolt az a helyzeti előnye, hogy a magyar fővárosban született, homogén nyelvi közegben nevelkedett, középiskolásként a nagyszerű Lator László a magyartanára, akit egy életen át apjaként tisztelt és szeretett, az ő hatására választja a tanári hivatást. Az ELTE magyar–könyvtár szakán diplomázik. Olyan tanárok keze alatt, mint Bárczi Géza és Füst Milán… Másodéves hallgatóként az ötvenhatos események tanúja, sőt aktív részvevője. (Erről így vall a rá jellemző tréfálkozással, ami persze korántsem volt tréfa: „Reményekkel telten, frenetikus örömben meneteltünk a SZABADSÁG felé… Gorbacsov szerint a Szovjetunió és rendszere 1956-ban Budapesten szerezte azokat a sebeket, amelyekből sohasem tudott kigyógyulni… Nos, így lettem én több százezredmagammal együtt világpolitikai tényező.”) Hatvanháromban települ át Újvidékre, Kovács János szerkesztő feleségeként, s lesz a Híd stílusszerkesztője. (Akkor bizony még ilyen is volt!) A Kossa János néven nyelvművelő cikkeket publikáló Kek Zsigmond jobb keze, szerzőtársa, a Magyar Szó lektora, későbbi főlektora, a Dolgozók olvasószerkesztője… hogy ne soroljam tovább.
Önmagáról szólva így vallott nekem: „Számomra az volt a legnagyobb élmény, amikor 1963-ban itt, a munkám révén egyszer csak a délvidéki magyar értelmiségi elit körében találtam magam, karnyújtásnyira a „legek” társaságától, amelyet a következők alkottak: Ács József festőművész, Herceg János, legnagyobb prózaírónk, Fehér Ferenc, a kivételes tehetségű lírikus, Kek Zsigmond, az anyaországban is becsült nyelvművelő, Szeli István, a legfelkészültebb irodalomtörténész, majd a fiatalabbak: Gerold László, a jó szemű, jó tollú kritikus, Hornyik Miklós, a kitűnő humorú művelt irodalmár, Ládi István, az Európa-szerte elismert filmszakértő… Védőhálót a művelődési és az irodalmi rovat, a Kilátó szerkesztője, Vukovics Géza, a sokoldalú, kedves Cagi rendelt alánk. Az ilyen színes egyéniségek alkotta csapatban öröm volt dolgozni.”
Hogy tudott csak „lobogni”! Milyen elszántan és következetesen. A Halál – „a biztos vesztés” – ellenében. Hogy tudott hinni nemcsak a szó, hanem a tett erejében. S hogy tudott mindvégig lelkileg fiatal maradni! Még akkor is, amikor már bizton tudta, hogy a „ladik” könyörtelenül közelít feléje a Léthe vizén, akkor is viccelődni, szellemeskedni volt képes, derűs történeteket mesélt, mintha azt akarta volna elhitetni velünk, hogy „higgyétek, a halál legyőzhető, ha én, lám, elestem is.” Humorra fogékony személyisége, nagyszerű előadókészsége, gyönyörű, kristálytiszta magyar beszéde mindenkit levett a lábáról. Bölcs ember volt a mi Ilonánk. Tudta, amit Illyés is tudott. Hogy „meghalni udvariatlanság”… „afféle paraszti önzés”. Hogy soha nem okozunk annyi kényelmetlenséget szeretteinknek, mint midőn kimúlunk. „A megöregedés illemtanának fővizsgája, miképp húzzuk be magunk mögött az ajtót. Miként tűnünk el a függöny mögött, mely groteszk komédiánkat befejezi.”
Drága Ilonánk, Barátnőnk, Mesterünk! Tudom, hogy most ezt mondanád: minden jellemzés túlzás. Mindannyian ilyenek is vagyunk meg olyanok is. Minden viszonylagos. Egy azonban, ezt hidd el, biztos: nagyon-nagyon hiányozni fogsz ebből a csapatból. Isten veled!
