Tájak, az én tájaim

– Az a jó, ha mindenki ott érzi az áldást, ahol él. A keramikus eléggé helyhez kötött, nekem itt, a lakhelyemen minden az alkotásról, az elmélyülésről szól. Gyere, nézz körül, hiszen erre rendezkedtem be. A műhely a helyreállt harmónia, körülvesznek a korongok, a kézi, formázókorong, a lassú korong a nyugalom simasága, a lábbal hajtósat én terveztem, precíz szerszám, meg van egy jó motoros is. Itt szeretve van az ember. Alkímiai műhely is egyben, én magam készítem az agyagot, a mázakat, megállíthatatlanul kísérletezem, az udvaron kihagytam egy szép nagy teret, ahol el tudok helyezni egy rakukemencét. Több kemencét építettem már, az elsőt, egy fatüzelésűt, gyerektáborban, hogy a gyerekeknek ki tudjam égetni a munkáikat. Most magamnak építek egyet – fogad ezekkel a szavakkal Ózsvár Péter magyarkanizsai kerámiaművész, és beinvitál a műhelyébe.

Körbenézek. Ózsvár Péter misztikus világában. Ezt a világot hirtelen szembetűnő állat- és növényvilága emeli egy különös dimenzióba, és ennek a világnak olyan különös aurája is van.

Általában úgy éltél meg mindent kisgyerekkorodban, hogy valami sátor, aura keletkezett fölötted és a dolgok körül?

– Gyerekként kifeküdtem a Járásra, a hátamra feküdtem, kémleltem az eget, úgy éreztem, mintha egy hatalmas üvegbúrát borítottak volna rám, nézegettem a madarak násztáncát, az volt az egyik kedvenc szórakozásom. Az ölyvek a lábukkal összekapaszkodva forogtak, és néha messzire eldobták egymást. Csodáltam az ölyvek násztáncát. Ezt belegyúrtam az agyagba, nem sikerült röptükben elkapni őket, úgy oldottam meg, hogy állnak egymás lábán, mint egy széttáncolt estén a fáradt táncosok, a nő rááll a férfi lábára, úgy képzeld el. Belevittem az agyagba, ahogyan egymást csipkedik, ahogyan egymásra néznek, habár az ölyveknél ez szabad szemmel nem látható, olyan magasan szállnak, csak azt látod, hogy össze vannak kapaszkodva. Azok a fekete madarak, a kányák meg olyan figyelmesek, egymásra figyelnek, a szántóföldeken nem csoportosan, hanem kettesben szedegetnek, ott kettő, amott is kettő, mindenkinek van párja, udvarolgatnak egymásnak, egymás közelségét keresik. A bíbicek meg bólogatnak, billegnek és pukedliznek. A szárcsa csúnya madár, a kicsinyének ultramarin színű a feje. Úszó fészekből, pöttyös tojásokból kelnek ki a kicsinyek, amikor meglátnak, ijedtükben kiugranak a lapos fészekből, el akarnak bújni, de ha alájuk teszed a tenyered, belebújnak és hunyott szemmel ülnek ott, ki se veszem a kezem a vízből. Csak csodáltam, csodáltam ezeket a madarakat.

A mai napig megőrizted gyermeki lelkületed, kishomoki gyerekként számodra mámor volt és hallatlan kitartás megismerni magad körül mindent, ami élt és mozgott?

– Mindig fel voltunk fegyverkezve csúzlival, nyilakkal. Volt a falu végében egy tó, a tónak nagy része nádas volt, a nádasban egy sziget, onnan egy út vezetett a termőföldekre meg a Járásra. Mikor kiértünk, hirtelen megláttunk egy nagy madarat, nyugodtan ült. Sárgaföldből gyúrtunk galacsinokat, a csúzlival azokat lőttük ki, de a madár meg se mozdult. Másfél zsebre valót elhasználtunk, a madár össze se rezzent. Egy szalmacsóvát néztünk madárnak, egy karóra volt rákötve, akkoriban azzal jelezték, hogy árulják a földet. Belenéztem a szalmacsóvába, és egyetlenegy golyót sem találtam benne. Az jutott eszembe, ha tényleg madár lett volna, most kiröhögne. Nézd, megformázták az ujjaim a nevetését, ahogy kinevet. A madaraim pofát vágnak. Ha valaki nem tudja, hogy mi adja a mező színét, milyen pofát vág egy tyúk, amikor tojik, akkor nézzék meg az én madaraimat. A tyúk enged legközelebb magához, amikor tojik. Kevés az olyan, amelyik beül a fészekbe, riszál egyet és tojik. A legtöbbje leül az udvarban, ha meleg van, elalszik, bambul, pofákat vág. Az én szárnyasaim, ha jobban megfigyeled a fejüket, mind tojnak. Tojás közben vannak elkapva. Gyerekkoromban 40 féle tojásom volt.

Aki gyerekkorában sok fészekbe nyúlkált, aki sok tojást tartott a tenyerében, az jól, szinte tökéletesen érzi, hogyan formálódik a világ héja.

– Olyan varázslatos volt számomra, hogy a madarak milyen tojásokat tojnak, máig izgalomba hoz belenézni egy fészekbe. Minden év májusában fészeknézőbe megyek a gyerekeimmel. A vízimadarak fészkét egy méterre közelítjük meg, a bagoly fészke tollal bélelt, benne kerek, gyöngyszemű tojások. A seregély tojása kék színű, zöldeskék, és hosszúkás. A búbos banka elhagyatott padlásokon fészkel.

Neked egészen másmilyen gyerekkorod volt, mint a mostani gyerekeknek, állandóan kint voltál a természetben, a Járáson. Ebből a világból, gyerekkorod tájairól bújnak elő állat- és növényfiguráid.

– A királydinnye jellegzetesen homoki gyomnövény, pici kis tüsök. Mikor a görögdinnye virágzik, no, olyan, úgy néz ki, csak kicsiben. Gyerekként azon szórakoztunk, hogy a méretesebb asszonyságok beborítanák, ha kapálás közben leülnének megpihenni. Akkoriban volt időnk bőven, lestük, mi történik a faluban. A harmadik férjét koptató, fejkendős Matild, aki csoszogva járt, nem volt valami bizalomgerjesztő, inkább ijesztő. Azt hittük, hogy boszorkány, féltünk is tőle. Egyszer csak arra figyeltünk föl, hogy gyűjtögeti a királydinnyét, biztos, hogy megmérgezze az urát. Felnőtt fejjel utánanéztem, hogy a királydinnye főzete potencianövelő, és gyógyító hatással bír. Szúrós tüskéje a kerékpár gumiját ki tudja lyukasztani. „Bújj el lába elül, szúrós királydinnye.” Apró, tüskés résztermésekre esik szét, a tüskék a termésből több irányba ágaznak, ez a korona, ha a szárát kitéped a törzsből, királyi palást borul alá, apró sárga virágait a levelek tövében hozza. Annak idején több királydinnyét botra tűztem, egymásra raktam, és megszületett a király. Érdekes volt agyagból megformázni, mármint a királyt. Szeretném továbbfejleszteni, akárcsak a többi munkámat is.

Annyira a folyóhoz kötődnek ezeknek a Tisza környéki településeknek a gyermekei. Mit szerettél itt, hiszen a Tiszához annyi minden köthető?

– Az ördögfejet. Különös, fekete, csillag alakú termésféleség az ördögfej. Két egyformát még nem láttam, pedig elég sokat összegyűjtöttem. Szép, az ördög egy kicsit muris, ha tüzetesen megnézed, úgy tűnik, mintha csókos szája lenne. A sulyom vízfelszíni levelei között megbújik szürkésfekete termése, alakjai között a két-, a három- és a négyszarvú ismeretes. A levelek közül a csókos szájú ördög kikandikál. Valamikor a pákászok, akik igen jól ismerték a mocsarat, összeszedték, mesélte Páka Pali, öregapám testvére, olyankor méregzöld – majd egyszer zöld ördögfejet is készítek –, bicskával szétvágták, és a belsejét lisztként lepénybe-kásába keverve fogyasztották. Képzeld, mennyit össze kellett szedni, hogy egy család jóllakjon belőle. A sulyom nem egy olyan forma, amit fazekaskorongon ajánlatos készíteni, de én azon csinálom. A magrészt korongozom, majd elemeket építek rá, hogy olyan legyen, amilyennek én szeretném. Volt egy szabadtéri kiállításom Veszprémben, az utcazenészek fesztiválján. A sétálóutca mögötti egyik belső udvaron kitettük a szobraimat, a sulyom előtt megállt egy ember, s azt mondja nekem, ez olyan szép és ismerős is, mintha már látta volna valahol. Belelépve igen fájdalmas találkozás a vízparti fövenyben megbújva, mondtam neki. Ekkor emlékezett, hogy a Tisza-parton beleszúródott a talpába, akkor nem is figyelt fel a szépségére, de így, felnagyítva, egész más.

A legújabb sorozatod mire hívja fel a figyelmet, mit akartál vele elérni?

– A legújabb kompozícióm, „Az elveszett gulya nyomában”, a régmúlt időknek és a hagyományoknak tiszteleg. Ezek a szobrok főleg kézi megformálással készültek, mindkét oldaláról a tehén arca néz ránk. Nem felejtettem el azt a képet, amikor a Járásról, a legelőről ballagtak haza a tehenek. Hat óra felé végtelen nyugalom honolt a faluban, senki sem dolgozott már, kiálltak az emberek a kapuba, és várták a teheneket. Jött a csorda, és csak a rengeteg szarvat meg tehénfejet lehetett látni. Amikor elvonultak, tejszagú por maradt utánuk. Szertartás volt, várni haza a tehenet. Ezek a szertartások mára már kihaltak. Én a munkába próbálok szertartásokat becsempészni, hogy szertartásszerűen alkossak, egyfajta nyugalommal, mint az őseim.

„mondd: miért e szélcsönd e pannón fateknőben.”

– Falusi, kishomoki gyerekként az egyik nagy bánatom az volt, hogy a falunkban nem volt templom, Kispiacra jártunk a templomba, bántott, hogy milyen falu ez, nincs temploma. Akkor, gyerekfejjel elképzeltem magamnak egyet. Irtózatosan magas templomot képzeltem el, hegyes toronnyal, a lapos épületén sok-sok ablakkal, hogy kinézhess rajtuk. Azon is gondolkodtam, hol is lehetne ennek a templomnak a helye. Hát, a Járás közepén, és bentről néznénk ki a Járásra. A zalaegerszegi művésztelepen formába öntöttem ezt a templomot. Tojás alakú lett a templom épülete, és egy fűszál volt a torony. Azóta elkészültek madártemplomaim is, a lélek szabadságát hirdetik. Lehet hozzájuk menni imádkozni.

A tájszellemhez hasonlatosan a kerámiaszobraidat óriásira növeszted.

– Kihívásnak tartom a szobraim fölnagyítását fazekaskorongon, mivel komoly szaktudást igényel. Ugyanakkor a téma fontosságát jelzem azzal, ha nagy méretben kerül ki a kezeim közül. Így minden apró részlet láthatóvá, tapinthatóvá válik. Minden egyes fűszálnak, a magvaknak, madaraknak külön mozgásuk van. Itt a kicsi, a pici fontosabb talán, mint másutt. Én az apróban is meglátom a nagyságot, illetve a monumentalitást. A síkságon az ember csak a semmit látja, mindennek monumentálisnak kell lennie, hogy egyáltalán legyen. Minden egyes fűszál kiserkenése ünnep a szikesen, számomra a tavasz jöttét is jelzi. A szobraimon is megjelenik a fű emelkedése, a „járási füvek rengetegje”, az egyik fűszálon egy kis bogár mászik, nem zavarja a másik élet, úgy viseli, mint egy kitüntetést.

Csodálod, és gyönyörködsz a földben és az életben, amit hordoz. Leghőbb vágyad az, hogy a természet szárnyas gyermekeit megismerd.

– A madarakban a szabadságot látom, és az elmúlást is, hiszen egy pillanat alatt elröpülnek. Ugyanakkor emberi jellemeket rejtek el a levegő lakóiban. Például a bohócét. Nálam a madarak összekapaszkodnak, ahogyan felnéznek egymásra, az tükrözi a szeretetet. Egyébként is fontosnak tartom az összetartást, ami eltűnőben van a világunkban. Egyes madarak a termékenységgel ápolnak szoros kapcsolatot: a mák terem egy madarat, a másik szobornál egy virág. Újabban csöngőmadarakat mintáztam meg, csöngő a szívük, a szívük helyén csöngő van, a csöngőjük mindent szívvé változtat, ezért szívmadarak is egyben, amott egy vaddohányból bújnak elő ezek a különös szimbiózisban élő lények. A madarak átélik a létezés mámorát, úgy érzem, ez a mámoros létezés veszélyben van, egyszer megszűnik ez a káprázat, egyszer nem lesz semmi, ettől félek.

Harmonikusan kell együtt élni a természettel, az ember társa kell hogy legyen a természetnek, a természettel kommunikálva, egyetértésben lehet cselekedni, és egyébként is, szép a természet önmagában is, minden mozdulata az. Nekem ne mondja senki azt, hogy ha kivágunk egy fát, a madár majd átröpül egy másikra. Ez nem így működik.

„S mondd, miért is nyaljuk folyton kecskeként a sóköveket”

– Nemhiába mondta rólam Bozsik Péter barátom, hogy senkit sem ismer, aki ilyen természetesen lenne bácskai, mint én. Egy nyers agyagtömbből kifaragott bácskai. A madarak növényszerű, gyökérformájú lábai is ezt példázzák, a földbe gyökerezést, a földbe ragadást. A madaraim azonban nemcsak vakon bambulnak a világba. Bennük van az égbe emelkedés vágya, az élni akarás. Tudod, amikor nagy hidegek vannak, a kacsák soha nem fagynak bele a vízbe. A Király-tavon lehetett 30 centis a jég, és az ott úszni próbáló kacsák a testükkel mozgatták a vizet, hogy ne fagyjanak bele. A hattyúk mozdulatlanul ültek a vízen, kezdtek belekötni, mint az agyagba. Amikor megdobáltuk őket, felrepültek. A szárnyukról, a farkukról jégszilánkok hullottak alá.

A Tófenék-mellék ciklus egy vízpartot jelenített meg, egy repedezett tófeneket, ami ömlesztette magából az újabbnál újabb formákat, mitológiai lényeket.

– „Kicserepesedett földje mindinkább széteső; érzéketlenné váló világunk darabkái.” Igen, tófenék alatt vagyunk, nagy a reménytelenség, a létbizonytalanság, az elégedetlenség, a széthúzás, az elvándorlás. Ugyanakkor ez egy tényleges tófenék, amilyen a kishomoki Király-tó vagy a Kapitány-réten az Ős-Körös medre, itt hihetetlen változások történnek, ha szárazság van, és lovas kocsival végigmész rajta, éppen csak meghajol, esős időszakban egy földuzzadt folyó bugyog előtted. Ebből nőnek ki az újabbnál újabb formák, mitológiai lények.

Milyen érzés, ha egyszerre fogod meg a nyers vázat, azaz a levegőt, a földet, a vizet, és néhány pillanat múlva különböző formákat öltve mozogni kezd, „gyors, mint a villám”? Milyen technikákat alkalmazol, miközben a nedves agyag állandó változásban van, és ez csodálatos?

– Kezdetben mázakat, oxidokat, pigmenteket használtam, azokkal színeztem, azzal hangsúlyoztam ki a fontos dolgokat. Később próbálkoztam az ősi technikával, a fekete kerámiával, vidékünk kerámiájával, a látszólagos szegénység kerámiájával, hiszen használati edényeket készítettek általa. Először nem akart fekete lenni, csak szürkéllett, hozzáadtam egy kis birkatrágyát, akkor minden megoldódott. A művésztelepeken többféle kerámia művelőivel találkoztam, sokféle technikával megismerkedtem. Háromszor jártam a zalaegerszegi nemzetközi telepen, megfordultam a München környéki „utazó” művésztelepen, meghatározó élmény volt számomra a horvátországi, golai művésztelepen, a természetben, a Dráva folyó holtágának közvetlen közelében alkotni, a zlakusain megismerkedtem és kísérleteztem az e vidéken termő tűzálló agyaggal. Egy vörös hajú ördögöt formáztam, a szájába kis ágakból tüzet raktam, a lukacsos fején szúrólángok szikráztak ki.

A raku technikát nagy kedvvel használom. Olvastam, hogy a japán császár annak érdekében, hogy a teázási szertartást ne zavarja meg a teáskanna és a poharak csilingelése, raku technikával készíttetett teáskészletet, mert a raku elveszi az agyag hangját.

Az agyag öreg, mint a világ, és mégis kortárs.

– A kanizsai anyag nagyon jól formázható erős anyag, jó a tartása, azért csinálnak belőle cserepet, mert nem törik könnyen, nem pattan el. Ebből a matériából készítünk Nyers Lehellel homokóra alakú, kecskebőrrel fedett arab dobokat, darbukát. A mi agyagunknak jó hangja van, szeretik, a dob peremét kell hozzá megütni, akkor felhangzik egy éles, rövid hang, a „kick”. Egy amerikai zenész rendelte meg, aki az arab filharmonikusokkal játszik.

„Meztelenre vetkőzött a föld – az az éjfekete asszony.” A természet színeinek hagysz teret?

– Színpalettámon a kobaltkék, a mély tengerkék, a zöld, a barna szerepel, a fényes vagy tompa réz, a krómot szárazabb növények, madártollak színezésére használom. Van egy sárga színem, amit napsugárnak hívok, sárga és narancs. Alföldi színekben pompáznak a kerámiaszobraim. A kavicsozáshoz Zsolnay-kavicsot kaptam, az őrlőmalomból, fekete színű, gyönyörű kavics, egy nudli. Annyira kellemes, annyira jó a fogása. Úgy örültem, hogy napokig azzal aludtam, és 3 évig mindig magammal hordtam egy kis szütyőben. Nem kell ezen a ragaszkodáson csodálkozni, például egy régészeti ásatáson találtak egy emberi csontvázat, a markában egy kaviccsal, körülötte áldozati edények, fazekasmester lehetett. A régészek találtak egy végrendeletet is, ahol az illető megnevezte, kire hagyja a kavicsát.

A művészetnek olyan titokzatos örvényei vannak, amelybe ha egyszer belefogott valaki...

– A művészet számomra a fölöslegek elhagyása, a legegyszerűbben így fogalmaznám meg. Nem tartozom a felkapott, divatos keramikusok közé, amit én csinálok, az nem sorolható be sehová, egyetlenegy irányzatba sem. Improvizációs módszerrel dolgozom, sokszor adva teret a véletlennek. Játékos és alföldi képzeletemre bízom magam. Az alkotás egy lassú folyamat, engem valaminek a szépsége is magával tud ragadni, de amellett élményeket és érzéseket hordozok magamban, ami aztán alakot ölt.

Művészi terveid, vágyaid?

– Énvelem évekig arcok néztek szembe a virágokból, és a növényektől is misztikus jeleket kaptam. Az egyik legszebb forma az akácvirág és a tiszavirág. Ezt szeretném agyagból kigyúrni. Szeretném minden oldalról körüljárni a haragos zöld ördögfejet és a királydinnyét, akár tudatosan vagy egészséges ösztönösséggel változtatni rajta, más-más világításban megmutatni, eljátszadozni, finom variációkat létrehozni.

„Két ujja végigcsúszik a szár / szőrén s a fű közt megáll. És már / kezében lángol a virág.”

Ózsvár Péter Kishomokon született 1963. június 26-án. Az időszakos tavakkal övezett lapályos, helyenként szikes vidék alapjaiban határozta meg élményvilágát. Az agyagozással szerencsés véletlen folytán került kapcsolatba, de utána már másról nem is akart hallani. A finomkerámiai szakközépiskolát 1983-ban végezte el Kanizsán, majd a kanizsai Potisje Majolika részlegének korongozója lett. A különböző vajdasági kerámiaműhelyekben tett vándorkorongozásainak tapasztalatai nyomán kezdett bele saját gondolat- és érzésvilágának megformázásába. Kibontakozó alkotótevékenysége1996-tól kezdődően Vajdaság, Szerbia, Horvátország és Magyarország különböző művésztelepeinek munkáit is gazdagította. 2002-től a Szerbiai Képzőművészek és Iparművészek Egyesületének tagja.