Késői sirató egy halászhajóért

Az út – Bosznián át

Dormán László

2017. szeptember 11., 18:55

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

 

Adriai utónapló, tavalyról

 

Azelőtt, amíg megvolt a mára már darabokra szakadt ország, minden évben Bosznián át utaztunk a tengerre. Ha jobban belegondolunk, azt a bizonyos országot éppen ilyen kis darabokból tákolták össze, úgy, hogy elvették mástól. Most viszont nem adták vissza, hanem magukra hagyták, akár a széthullott cserépdarabokat. Azt sem kellett megnevezni, melyik tengerre, mert ez az egy volt az. A Renault 4-ből kiszereltem a hátsó ülést, helyére vastag szivacs került, s azon aludtak a gyerekek. Este indultunk, reggelre ott voltunk. Most reggel indultunk, hiszen a gyerekek fölnőttek, eltelt azóta harminc, negyven év, és a lassú R–4 helyett a sokkal gyorsabb VW Golffal utazunk, de a boszniai utakon ez mit sem számított. Azelőtt áthajtottunk a Száva-hídon és kész. Most előtte horvát határátkelő, a túloldalon meg bosnyák, de más nemigen változott. Ugyanaz a szemét mindenhol, ugyanolyan rossz utak és hosszan araszoló kocsisorok az utakon, mert a forgalom azért csak megnőtt. Nappal is van, nem éjszaka, sokkal több a jármű, az öreg rozsdás ugyanúgy, mint a csillogó vadonatúj, s köztük egy-egy fogatos kocsi vagy pótkocsis traktor, nyerges vontató, bármi, előzni, haladni nem lehet. Ami viszont feltűnt, hogy mindenütt ezüstösen csillognak-villognak a minarettek. Kisebb helységekben egy, leginkább régi, de fölújított, nagyobbakban kettő vagy akár három, s a második és a harmadik már új, mostanság épülhetett. Szarajevó felé közeledve egyszercsak elhaladunk egy autópályát jelző tábla mellett. Visszafordulunk, fölhajtunk rá, új autópálya, tükörsima, kitűnő aszfalt. Megálló, pihenő, kilátó viszont sehol, csak egy benzinkút. Lám, étterem is van mellette, ez nagyszerű, itt fogunk ebédelni. Zárva van, kérdem a benzinkutast, mikor nyit ki. Nem nyit ki, mondja, kicsi a forgalom, nincs, aki üzemeltesse. Fölépült s kiírták rá, hogy Restoran, de belül teljesen üres, még asztalok, székek sincsenek benne. Nem baj, gyors iramban veretünk tovább a szinte üres sztrádán, majd amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan vége az autópályának. Fizetünk, a horvát csillagászati útdíjak szinte nevetséges töredékét. Balra Szarajevó, de most kihagyjuk, a Neretva kristálytiszta vízfolyása mellett araszolunk egyre magasabbra Konjic felé. Régi út, régi lassú járművek, így van időnk megcsodálni a spontán kialakult út menti roncstemetőket is. Vége a minarettek világának, errefelé már Medjugorje katolikus szellői fújdogálnak. Újabb határ, gyér forgalom rajta, Horvátországban vagyunk. Az utolsó kompot, szerencsére, elérjük még, s így érkezünk Hvar szigetének déli csücskére, ahonnan még egy jó órás kocsikázás következik, aránylag jó minőségű, de veszélyesen keskeny úton. Éjjeli egy óra után érkezünk meg szálláshelyünkre, Vrboskára. Alek, leendő házigazdánk éppen locsolt, így várt bennünket. Nappal, a tűző napon nem szabad locsolni.

– Legalább jól meglocsoltam a növényeket, mert nagy a szárazság, hónapok óta nem volt eső – mondja.

– Ne haragudjon, amiért ilyen későn érkeztünk, de Bosznián át jöttünk, régi, rossz utak, a forgalom meg nagyobb, sok a lassú jármű, előzni meg nem lehet.

– Tudom, ismerem – válaszolja. – Bosznia ilyen.

 Hvar szigetén

Vrboska szép, csendes, nyugodt kicsi település egy hosszan benyúló, keskeny öböl mindkét partján Hvar szigetének szárazföld felőli oldalán. Olyan ez az öböl, mintha folyó lenne. Hidak kötik össze a két partot. A mi szállásunk az utolsó a túloldalon, utána már erdő van csak és a strand, a keskeny földnyelv mindkét oldalán. Ennek az az előnye, hogy ha a szárazföld felől fúj a bóra, akkor átmegyünk a földnyelv túloldalára, ahol tükörsima a víz. Ha pedig a tenger felől fúj a szél, akkor meg a szárazföld felőli oldalra megyünk.

– Hol lehet jó bort, pálinkát, travaricát venni? – kérdezem Alek urat.

– Ezektől – mutat le a falura –, ezektől nem szabad pálinkát venni. Csak eladásra csinálják, cukorcefréből. Mind hamisítvány – legyint. De kóstolja meg ezt! – hoz ki egy üveget a házból és tölt két pohárba. – Ilyet itt nem kap.

– Valóban finom. Honnan van?

– A barátom hozta Szarajevóból.

– És a borral mi a helyzet?

– Fehérbort se szabad venni. Van viszont néhány hely, ahonnan vöröset esetleg.

Mi az, hogy ezektől, villan át az agyamon. Ezektől nem szabad pálinkát venni. Ezektől nem szabad fehérbort venni.

– Gospon Alek, maga nem idevaló?

– Szarajevói vagyok én – mondja.

S elmeséli, hogy 1986-ban jött haza Svédországból, megvette ezt a telket, és fölhúzta rá ezt a sok kisebb-nagyobb apartmanból és szobából álló házat. Ez volt a terve, ez volt az álma, s azóta itt él a szigeten. Maguknak elkülönített a földszinten egy lakrészt, és februártól novemberig itt lakik kicsi családjával, feleségével és egy szem, nagykorúság felé közeledő lányával. A decembert és a januárt mindig Szarajevóban töltik, mert olyankor itt egyfolytában esik az eső, fúj a szél és hideg van. A háború alatt is Szarajevóban voltak. Tehát ezért jönnek-mennek itt nála a szarajevóiak. Egyik Kanadából jön haza, eltölt Szarajevóban két hetet, aztán eljön ide néhány napra, hoz néhány üveg jó pálinkát, és repül vissza Kanadába. A másik Münchenben él, híres zenész. – Én voltam a régi Jugoszláviában a legszebb hangú trombitás – mondja hamisítatlan bosnyák hangsúllyal. Itt van néhány napig, ő is hoz egy-két üveg kitűnő szarajevói pálinkát, aztán megy vissza Münchenbe. Meg olyanok is vannak, akik most is Szarajevóban élnek, ide járnak nyaralni, és ők is hoznak.

Tehát ezekből a jobbnál jobb pálinkákból kínálgat engem gospon Alek, és ezért mondja, hogy ezektől a vrboskaiaktól nem szabad venni. A lánya meg nagyokat veszekszik, olaszul persze, az alattunk lakó népes olasz társasággal. Megjönnek éjfél körül jócskán vidám hangulatban, és fölverik a környéket. A három kutyájuk meg magas, éles hangon egyfolytában csahol. Olyan fajták, hosszú szőrű, kicsi fehér pamacsok, amelyekről a világszerte elterjedt nippeket mintázták.

Egyik este az éjszakába készülődik a leány. Kiöltözik, alaposan kisminkeli magát, s miközben a teraszon kóstolgatjuk a legújabb szarajevói pálinkát, gospon Alek nem eléggé jól palástolt hirtelen mozdulatokkal rángatná lejjebb a lányán a miniszoknyát. Sikertelenül persze. Merre járt a lány, mikor jött haza, nem tudni. Gospon Aleknak, ha nehezen is, de alkalmazkodnia kell az új világ szokásaihoz, s ez, úgy látszik, elég nehezen megy neki. A pálinkát viszont megértem. Tudtommal a bosnyák az egyetlen muzulmán nép, amely alkalmazkodva az új világ új szokásaihoz, issza a pálinkát. És főzi is, nem is olyan rosszat.

– Halat hol lehet venni? – kérdezem.

– A Konzumban, Stari gradban. Vagy a jelsai piacon, de ott csak reggel.

– Vrboskán nincs hal? Hány halász él a településen?

– Egy se. Volt egy, egy harmincas éveiben járó fiatalember. Arrább akart tenni valami követ a parton, megcsúszott, beverte a fejét, meghalt. Ő volt nálunk az utolsó halász. A hajója ott van most is a kikötőben, arra vár, hogy elvontassák egy favágó üzembe és földarabolják tűzifának. Az Európai Unió nem engedélyezi a fából készült hajókat.

– Mi az, hogy nem engedélyezi? Évszázadokon át jók voltak a fából készült hajók, s most nem jók?

Kikötve, sorsára várva: a halálraítélt

Kikötve, sorsára várva: a halálraítélt

– Az Unióban mások az előírások. Nem engedélyezik.

– Vrboskán nem lehet halat venni?

– Nem.

Stari gradban a nagy önkiszolgáló egyik sarkában találtunk egy kis halas pultot. A választék nem nagy, az van, amit éppen hoznak. Brodetba való mindenféle apróhalat ne is keressek. Stari grad is hasonló település, mint Vrboska. Hosszan benyúló öböl, s köré épült a kisváros. Megnézzük a piacot, s látom, egy ember nejlonzacskóban halat visz. Utána szaladok, kérdem: honnan a hal? A kikötőben a csónakjára kirakva árulja egy öreg. Két-három rekesz mindössze. Itt van alig száz méterre. Rohanok oda, s valóban ott ül az öreg halász a csónakjában. Most fogtam ezeket az előbb, egy órával ezelőtt még a tengerben lubickoltak – meséli. Négy fratart, magyar nevén kétsávos durbincsot veszünk. Errefelé crnoguznak, feketeseggűnek is nevezik. Ismerem, finom a húsa, serpenyőben sütöttük meg.

Az utolsó előtti napon azt mondja a feleségem, hogy elmúlott egy bő hét, és eddig egyetlen ismerőssel sem találkoztunk. Kizárt, hogy pont erre a szigetre jöjjön akár egy ismerős is. A strandi vendéglőbe mentünk ebédelni, s az egyik asztaltársaságból kiemelkedik F. Gyula, a színész. Egy napra jöttek csak, másnap mennek tovább Korčulára hegyet mászni.

Este kimegyünk a rivára, amolyan búcsúvacsorára, amikor a nevemet kiáltja valaki. Sz. Csaba, földim, a karlócai rendőriskola nyugalmazott tornatanára. Háza van itt, tavasztól őszig itt van, már helybélinek számít. Elmeséli, hogy annak idején, amikor még dolgozott, ha kitette a lábát a városból, azt szigorúan jelentenie kellett. Találok én egy olyan helyet, ahova elmegyek, és az egész rendőriskola sem fog megtalálni. Miközben meséli a történetet, beugrik a kép. Bence Lajosnak, az újvidéki tévé egykori sportújságírójának is Hvar szigetén volt a háza. Az én házam meg ott van a Lajosé mellett – folytatja Csaba. Az a rövid házsor mind magyar ház, mi kezdtük el építeni. Lehoztam a falunkból néhány kőművest, és sorra építettük a házakat. Lajosé üresen áll, a lányai nagyon ritkán jönnek.

Hát így, méghogy nem találkozunk ismerőssel?! Megnéztük a magyar házsort, elbúcsúztam a halálra ítélt hajótól a kikötőben. Más hajóknak kikötő, neki siralomház. Mondom Csabának, hogy sajnálom ezt a hajót. Évszázadokon át jól szolgáltak az ilyen fából készült halászhajók, mi baja az EU-nak velük?

Azért összeáll lassan a kép.

– Azelőtt, meséli Csaba, évente húszezernél is több halászengedélyt adtak ki Horvátországban.

– Én is emlékszem, hogy minden faluban volt néhány halász legalább – mondom.

– Minden faluban lehetett halat venni. Amióta betette a lábát Horvátországba is az Unió, nincs hal. Vagy legalábbis sokkal kevesebb helyen lehet halat venni. A nagyobb városokban a halpiacok megmaradtak, de a kisebbekből sokkal kevesebb van. Tavaly is huszon-egynéhány ezer kérelem érkezett az illetésekhez, de csak háromezer halász kapott engedélyt az EU-tól – meséli Csaba.

Vajon miért? Brüsszelben jobban tudják, mint Vrboskán?

A multik boltjaiban lehet már csak halat venni. Megfojtják a helyi halászatot, majd hozzák a nagyüzemi módszerekkel az óceánokból, távoli tengerekből kihalászott halat az adriai halászfalukba. Egykor volt halászfalukba.

Sajnálom, Bako, nem tudlak megmenteni.

 Epilógus

A héten írtam Csabának a közösségi oldalra: mi van a hajóval? Jött is a válasz: a hajó nincs már ott. A hajó eltűnt.

 


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2017     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap