A kékhúsú tenger

Szabó Lőrinc Adria-élményei

Mák Ferenc

2017. szeptember 11., 14:34

Kommentek száma 0  A cikkhez tartozik képgaléria  Megjelent nyomtatásban

Az elmaradt nyári utazásom hiányzó élményeinek pótlására a nyár vége felé is tengerparti utazásokról szóló könyveket keresek, s baráti figyelmeztetés nyomán bukkantam rá Ćurković-Major Franciska Szabó Lőrinc kelet-adriai utazásai (2010) című, Miskolcon megjelent kiváló könyvére. A magyar írók, tudósok, politikusok és közéleti személyiségek Adria-tengeri utazásairól beszámoló írásait évekkel ezelőtt Kiss Gy. Csaba két alkalommal is kötetbe gyűjtötte; 2007-ben megjelent Magyar írók az Adrián című könyve nem kevesebb, mint tizenhat, a 2008-ban kiadott az Adria képek – Magyar útirajzok pedig további tizenhét magyar író Adria-élményeiről adott hírt. Ezek sorát egészítette ki Szabó Lőrinc öt adriai utazásának részleteit alaposan föltáró kötetével Ćurković-Major Franciska. A költő először 1924 júliusában járt az Adrián, ekkor Trieszten keresztül érkezett Fiumébe, és rá is – mint a korábban ott járt írótársaira – mély benyomást tett a tenger. Másodszor újságíróként 1925. július 23-án érkezett az egykori kikötővárosba, ahonnan Az Est munkatársaként a szeptemberben esedékes olasz–magyar kereskedelmi konferencia előkészületeiről tudósította a lapját. Az Adriával történt igazi nagy találkozásra azonban 1932 júniusában került sor, amikor feleségével és lányával Fiumétől Raguzáig hajózott, ahonnan a Cattarói öbölbe és Cetinjébe kirándultak, majd Raguzából vonaton Szarajevóba utaztak. 1934 szeptemberében egyedül töltött el néhány feledhetetlen napot Abbáziában, ennek emlékét őrzi az egykori Regina Elena, ma Imperial szálló bejáratánál elhelyezett emléktábla is. 1937 júliusában azonban már a fiával, Lócival ismételte meg a Fiume–Ragusa-hajóutat, és a cetinjei kirándulást. Újságcikkek, tudósítások, levelek, naplófeljegyzések és nem utolsósorban versek őrzik az ismétlődő Adria-tengeri utazások benyomásait, emlékeit és hangulati foszlányait.

A Szabó Lőrinc kelet-adriai utazásai című kötet szerzője alapos kutatásai során kiderítette, a költő Adria iránti vonzalma az 1910-es esztendők elején, a debreceni evangélikus főgimnáziumban eltöltött éveiből eredt, amikor Lasz Samu A Magyar Szent Korona Országai alcímet viselő tankönyvéből sajátíthatta el a földrajzi ismereteket, melynek – későbbi visszaemlékezései szerint – A magyar tengerpart című fejezete keltette fel érdeklődését a tenger iránt. Felnőtt korában a Fiumével és az Adriával kapcsolatos ismereteit az utazási irodák félszáznál is több, színes prospektusaival egészítette ki, amelyek azután a hagyatékában is megmaradtak. Szabó Lőrinc tehát felkészült utazóként érkezett az Adriára, mégsem volt minden útja felhőtlen. Előfordult, hogy csodára szomjasan, élményekre nyitott szívvel ült vonatra, hogy a Karsztokon átrobogva, a felkelő nap első sugarainak fényében megpillantva a tengert, így fakadjon dalra: „csattog a hűvös magasság, / és fordulunk, s egyszerre csak, / mintha elfújták volna, jobbról az utolsó fal leszakad, // és hangtalan, kék robbanásként / végtelenné nyílik az ég / s vele nyílik egy másik ég is, / mintha alánk terítenék: // a borzongó, kékhúsú tenger […]” (Trieszt előtt). Máskor azonban nem volt ilyen fölszabadultan szárnyaló a lelke, elkísérték őt utazásai során az otthonról magával cipelt gondok. Az Éjszaka a vonaton című költeményének tanúsága szerint ugyanezt a Karsztvidéken át vezető, korábban már megcsodált utat szorongások és félelmek közepette tette meg: „a kazán kicsapó tüzétől / fel-fellángoltak a falak, / szinte a pokol gyúlt elénk és / azt hittem, hogy összeharap”. Ćurković-Major Franciska Szabó Lőrinc nyári utazásairól szóló könyve szerint a költő páratlan intenzitással élte meg a tengerrel történő találkozást: a határtalan víztükör számára a létezés végtelen erejét és hatalmát jelképezte, s rémület, félelem és szorongás töltötte el, ha az emberi élet törékenységére gondolt. Beszélgetés a tengerrel című versében már létfilozófiai kérdéseket is érintett, amikor belekiáltotta az azúrba: „játszunk, élet, te óriás, / örökkévaló őrület / […] magamnak vendég, / […] neked még annyi sem vagyok”.

Az abbáziai Mária-szobor és a kabócák esti zenéje azonban előbb-utóbb feledtette véle minden keserűségét. A fiumei paloták alkonyatkor kigyúló fényei, az abbáziai ligetekben tett esti séták lélekben megőrzött langymelege, majd Diocletianus palotájának naptól fehérre égett falainál, és a raguzai piacterek derűjében összegyűjtött emlékek – nem beszélve a hófehér vitorlák tovatűnő suhanásáról – élete alkonyán is azt hirdették a számára, hogy az élet mégis szép, számtalan isteni csodától áldott. A tenger élménye bölcselkedésre készteti a költőt és az embert egyaránt.


!A cikkhez nem kapcsolódik más írás.


Mielőtt hozzászólna a cikkhez, kérjük olvassa el a moderálási alapelvet!

! Hozzászóláshoz be kell jelentkeznie:
Facebook belépés
Listázás:

  • HETI ROVATOK
  • Kerekeken
  • Napsugár
  • Nyugdíjasok oldala
  • Vonalkód
  • MELLÉKLETEK
  • Sportvilág
  • Üveggolyó
  • Magvető
  • Képes Ifjúság
  • Tarka Világ
  • Kilátó
  • Hétvége

Magyar Szó© 2003 - 2017     Impresszum | Adatvédelem | Előfizetés | Kapcsolat | Marketing | Közbeszerzés (Javna nabavka) | Dokumenti i pravilnici

Támogato: Bethlen Gábor alap