2024. március 29., péntek

Írókról, barátaimról (2.)

„…mindenki magasba emelte a kezét, én is, én azonban csalódottan” *

(Dormán László felvétele Gion Nándorról)

(Dormán László felvétele Gion Nándorról)

Tegnap egy olyan értekezleten vettem részt, ahol kicsit furcsa határozatot hoztunk. A Magyar Írószövetség Választmánya szavazott új tagok fölvételéről, köztük egy immár halott költőről, Guelminó Sándorról. Őt vettük fel elsőnek az Írószövetségbe a jelöltek közül, mindenki magasba emelte a kezét, én is, én azonban csalódottan. A többiek leginkább csak a verseit, írásait ismerték, természetes az, hogy rászavaztak, én viszont személyesen is jól ismertem Guelminó Sándort, és ezért elvártam volna, hogy egy ilyen magabiztos és céltudatos ember még sokáig életben maradjon.

Kezdő újságíró volt, amikor évtizedekkel ezelőtt először találkoztam vele, már első írásaiból lehetett látni, hogy jeles művelője lesz ennek a nehéz szakmának. Az is lett. Nemcsak íráskészségével, hanem sokoldalúságával is. A sporttól a külpolitikáig szinte mindenről szakavatottan tudott szólni, és főleg írni. Biztonsággal mozgott a történések és a betűk világában. Magánéletében is. Szép termetű, jóképű fiú volt, szerették a lányok, irigyeltük emiatt, szép lányt vett el feleségül, házasságában okos fiút nevelt föl.

Magabiztosságát kissé eltúlzottnak éreztem, amikor kiderült, hogy az irodalomban is maradandót akar alkotni. Aztán mégis megcsinálta. Nem állítom, hogy csupa remekművek kerültek ki a kezeiből, de jó verseket írt, melyek olvastán egyhangúlag választották be a magyar írók többé-kevésbé hivatalos társaságába, mégpedig azok, akik emberként alig vagy sehogyan sem ismerték. Én ismertem barátként is. Olyan barátként, akivel nem kellett naponta értekezni ahhoz, hogy tudjuk: bármikor számíthatunk rá. Írásaira is számíthattunk. Éppen ezért szavaztam csalódottan a választmányi ülésen.

Tudom, hogy szeretett élni, és élni akart, nem tehet róla, hogy megállt a szíve. Az ember azonban becsapottnak érzi magát, ha elmegy valaki, akit megbecsült és kedvelt, vagy éppen szeretett. Sokan érezzük ezt, akik eljöttünk a temetésére, meg azok is, akik messziről temetik. Guelminó Sándornak még élni kellett volna… De mást ilyenkor nem lehet mondani: Nyugodjék békében!

 „…az Igazgatótól szeretnénk elbúcsúzni”

Mi, akik az Újvidéki Színházból jöttünk ide, az Igazgatótól szeretnénk elbúcsúzni. Túl korán hagyott itt bennünket. Éppen ezért, amikor most másokkal együtt őszintén gyászolunk, kicsit zavarban is vagyunk. Mert ilyenkor nem értjük egészen ezt a világot, amelyből korán, nagyon korán eltávozhat valaki, akire még olyan sokáig számítani akartunk, akire egyszerűen mindig szükségünk volt.

És Németh P. István, az Igazgató mégis elment.

Itt hagyott bennünket tanácstalanul toporogni, mondjuk már-már szemrehányóan, mert talán azt is be kellene vallani, hogy itt ezen a temetésen valamelyest magunkat is sajnáljuk, érezzük, hogy szegényebbek lettünk. Az Igazgató elment.

Színházunk folyosóin láttam sírni embereket, amikor megtudták, hogy gyógyíthatatlan beteg, és láttam őket sírni akkor is, amikor halálhíre megérkezett. Ezek az emberek tudták, hogy kit siratnak. Valakit, akit tíz éven át követtek, mert érdemesnek látták követni. És közben színházat csináltak Németh P. István vezetésével. Méghozzá itt, ezen a tájon, ahol a színházak igazán nem tartoznak a legközkedveltebb és legnépszerűbb intézmények közé. Megérte. Szép lassan felnőtt egy kis színház, amelynek neve összeforrt első igazgatója nevével, és ez a kettős név idővel rangot is kezdett jelenteni. Így volt ez igazságos, így volt ez rendjén.

Az Igazgatónak már ezért sem lett volna szabad még elmennie – mondogatjuk még egyszer, talán oktalan szemrehányással.

Tíz év nem sok idő, és nincs szándékunkban kisajátítani Németh P. István emlékét, egyszerűen csak osztozni szeretnénk hozzátartozói és sok-sok barátja fájdalmában, de azért engedtessék meg nekünk, hogy színházunk első tíz esztendejét nagyrészt éppen az eltávozott Igazgató miatt a szokásosnál nagyobb betűkkel írjuk be az évkönyvekbe.

A legendákhoz viszont nem kell engedély. Ez a műfaj leginkább önmagától születik, színesedik és terjed, olyan emberekről, akik egyéniségükkel, tetteikkel alapot adtak ehhez. Az az érzésem, hogy születőben van az Újvidéki Színház első igazi legendája. Hőse Németh P. István. Akinek koporsójánál most tehetetlenül és ügyetlenül álldogálunk, és leginkább a szokványos közhelyeket ismételgetjük, hogy nyugodjék békében, és hogy emlékét örökké megőrizzük. De ezt komolyan és őszintén mondjuk, Igazgató.

 „Az igazi színházigazgató…”

Az igazi színházigazgató Németh P. István volt, mert ő szerette a színházat, annyira szerette, hogy még engem is rá tudott beszélni, hogy lépjek az örökébe. Ma sem értem, hogy ez hogyan sikerült neki. Úgy mentem el a beszélgetésre, hogy kurtán és ridegen elutasítom a javaslatát, azután úgy jöttem el, hogy immár én lettem az Újvidéki Színház második igazgatója. Csodálkoztam magamon, meg mások is csodálkoztak, akik tudták, hogy elődömmel ellentétben én soha nem szerettem a színházat. De hát ha már egyszer rábólintottam, kissé rosszkedvűen ugyan, de nekivágtam a munkának. Köztudott, hogy akkor kellett épületet szerezni az albérletben, eléggé koszos albérletben tengődő, de egyébként jó előadásokat produkáló színháznak. Fárasztó tevékenység volt, sok előszobázással járt, bájolognom kellett olyan politikusokkal, akiknek azelőtt csak félvállról köszöntem, vagy úgy sem, de a rámenősséget is megengedhettem magamnak, nagy baj nem érhetett, legfeljebb kirúghattak volna, amit én alig vártam, mert utáltam a posztomat. Nem rúgtak ki, meglett az épület, kettő is egyszerre.

Akkor rövid időre belelkesedtem. Elkezdtem számolgatni, és azt hittem, hogy nagyon logikusan kalkulálok. Újvidéken él a vajdasági magyar értelmiségiek színe-java – mondogattam magamnak –, ott van a Magyar Tanszék, a Forum Lap- és Könyvkiadó, a Rádió, a Televízió, az iskolákkal, tanárokkal és diákokkal, meg persze a munkásosztály is. Szóval pezsgő és nyüzsgő szellemi életet képzeltem magam elé a szép színházban. Aztán gyorsan kiderült, hogy értelmiségünk színe-javából viszonylag kevesen jönnek az előadásokra, a munkásosztály is meglehetősen közömbösen viselkedett, a diákokat időnként beterelték hozzánk, de ők sem látszottak mindig boldognak. Pedig mi igyekeztünk terjeszteni a magyar nyelvű kultúrát, nem is akármilyen színvonalon, a falakat is tisztára meszeltük, és új, kényelmes székeket raktunk a nézőtérre. A nézőtér többnyire mégis üres maradt.

Megdöbbentett ez a szellemi vagy nemzeti petyhüdtség, szépen kihátráltam hatalmas igazgatói irodámból, a színházat mint intézményt továbbra sem szerettem, mesterkélt-művi világ volt az nekem, az ott dolgozó embereket azonban megkedveltem, őket sajnáltam otthagyni, később távolabbról sajnálkozva figyeltem kínlódásukat.

Így egészen távol, egy íróasztal mögül azt remélem, hogy eltúlzom egykori viszolygásomat, és hogy az ott maradottak nem csupán üresben dolgoznak.

* Az író halálának 15. évfordulóján Gion Nándorné szíves hozzájárulásával gép-, illetve kéziratból közli korábban publikálatlan írásait Kurcz Ádám István.