2024. április 25., csütörtök

A történelem azonos a megértésével

A halál tökéletes emlékezete címmel jelent meg az újvidéki Radoslav Petković regénye Csordás Gábor fordításában

Radoslav Petković 2009-ben megjelent regénye, a Savršeno sećanje na smrt Konstantinápoly 1453-as elestét, ezzel együtt a bizánci birodalom végnapjait idézi meg. „A törökök bevették a várost, nagyrészt romba döntötték, akit csak lehetett lemészároltak, és ami a városból épségben maradt, utcákat és templomokat átkereszteltek, mindennek más nevet adtak, mert jól tudták, nem elég hadsereggel bevenni a várost, a hatalom kiterjesztéséhez és fenntartásához a város elnevezéseinek és szellemének átalakítása kell. A maguk képére írták át a várost” – írta a regény megjelenését követően a könyvről szóló kritikájában Bányai János. Petković regénye augusztustól magyar nyelven is olvasható a magyarországi Jelenkor Kiadó és a Fiatal Írók Szövetsége kiadásában, a magyar nyelvű megjelenés apropóján pedig megkerestük Csordás Gábort, a regény fordítóját, valamint a szerzőt, Radoslav Petkovićot is megszólaltattuk.

Hogyan esett a választása Radoslav Petković regényének lefordítására?

– Radoslav Petkovićot – Vavát – régóta ismerem, először Sudbina i kommentari című regényét olvastam, el voltam ragadtatva tőle, mindjárt le is fordítottam, meg is jelent Sors és körvonal címmel. Azóta barátok lettünk. Mindent elolvasok tőle, lefordítottam és kiadtam egy novellaválogatását Az ember aki álmában élt címmel, és lefordítottam a könyvnyi terjedelmű bizánci esszéjét is (Vizantijski internet), amit ennek a bizánci regényének az előmunkálatai közben írt. De sajnos csak folyóiratokban tudtam részletekben megjelentetni, nevezetesen a pécsi Jelenkorban és az újvidéki Hídban. Régóta kerestem magyar kiadót a bizánci regényének is, mert a kéziratot még a belgrádi megjelenés előtt megkaptam tőle. Végül a Fiatal Írók Szövetsége és a Jelenkor Kiadó közös műfordítás-sorozatában tudtam elhelyezni.

Petković regényének különleges címet adott: hogyan lehet tökéletesen emlékezni a halálra?

– A könyv főhőse, Filarion szerzetes egy valóságosan létezett neoplatonista bizánci filozófus, Gemisztosz Pleithón tanítványa és híve. Mestere az antik lélekvándorlási tanok felelevenítésével kísérletezik. A regényben amúgy is különböző történelmi korok és kultúrák hatolnak egymásba; alig tűnik föl, hogy eközben a lélek is egyik életből, egyik korból a másikba surran át. Gemnisztosz és Filarion a regény végén mintha rá is bukkannának előző megtestesülésük nyomaira. A halálra emlékezni e tanítás szerint annyi, mint tudni előző életünkről.

A munkája során találkozott-e specifikus nyelvi vagy kulturális kihívásokkal?

– Bizony, nekem is alaposan át kellett tanulmányoznom a későantik és a bizánci kultúrtörténetet. Ebben persze segített, hogy Petković bizánci esszéjét már előzőleg lefordítottam, és akkor sok mindennek utánanéztem. És ott volt még a 15. század végi olasz reneszánsz kultúra, de azt már viszonylag ismertem, mivel tíz éve a francia reneszánsszal foglalkozom. Nyelvi szempontból nagy kihívás volt, hogy szerbül fonetikusan, ráadásul az újgörög kiejtés szerint írják át a görög neveket; néha valóságos nyomozást kellett folytatnom, hogy megállapítsam, kiről van szó.

Fordítóként hogyan látja, mennyire jellemző a történelem megértésére, újraírására tett kísérlet a kortárs szerb irodalomban?

– A történelem nem valami külső dolog, amely akkor is van, ha nem értjük meg. A történelem azonos a megértésével, mi hozzuk létre azzal, hogy értelmet viszünk a tények és események káoszába. Ezért van annyi párhuzamos történelem, és ez önmagában nem baj, hiszen elkerülhetetlen. A baj akkor kezdődik, amikor valakik nem megérteni akarják a történelmet, hanem saját céljaik elérése érdekében hoznak létre ideológiai konstrukciókat, amelyeknek – hamisan, hazug módon – történelmi létet tulajdonítanak. Ha a történelem újraírása ilyen hazug konstrukciók létrehozását jelenti, akkor baj van; ha ellenben az ilyen ideológiai konstrukciók lebontása a célja, akkor nagyon is hasznos és értelmes törekvés. A két szélső pólus, amennyire én látom, egyfelől Dobrica Ćosić, másfelől a máig utolérhetetlen Danilo Kiš eljárása.

Ön szerint milyen a délszláv, különösen a szerb irodalom jelenlegi fordítottsága Magyarországon, illetve mennyire tapasztalható érdeklődés a kiadók és az olvasók részéről, hogy megismerjék a környező kultúrákat?

– Vagyunk néhányan – hogy most csak Radics Viktóriát és Orcsik Rolandot említsem – akik mindent elkövetünk, hogy a szerb irodalmat, kultúrát közelebb vigyük a magyar olvasókhoz. Szomszédok vagyunk, nem tolhatjuk arrébb az országainkat, muszáj ismernünk és értenünk egymást. Hogy az igyekezetünk mennyi sikerrel jár, hogy mennyire nyitott rá a magyar közvélemény, az más kérdés. Amióta ez a nacionalista kurzus uralkodott el Magyarországon, sokat romlott a helyzet ezen a téren is.

Radoslav Petković szerint regénye nem Bizánc történelméről, hanem elestének időszakáról, a 15. század közepéről szól, hiszen Konstantinápoly 1453-as török kézre kerülése egész Európára sokkolóan hatott. Ebben a viharos időszakban a szerző szerint bármi megtörténhetett: Kolumbusz Kristóf a XV. század végén megérkezett Amerika partjaihoz, ez az esemény pedig teljesen megváltoztatta a korábbi európai világképet. Szélesebb körben elterjedt a nyomtatott sajtó, és hamarosan kezdetét vette a protestáns reformáció időszaka is. Petković úgy véli, olyan horderejű változások ideje ez, amelyek jelentősen formálták és meghatározták az új európai tudatot, ilyen mértékű változásokat pedig manapság is tapasztalhatunk. Petković elmondta, Csordás Gábor személyében egy kivételes intelligenciájú és irodalmi érzékenységű ember ismert meg. – Vannak közös szerelmeik, az egyik ilyen Montaigne, az pedig, hogy Gábor lefordítja a könyveimet, mert ez már a negyedik, amit magyarra ültetett át, számomra nagyon megtisztelő. A főhős, a neoplatonista bizánci filozófus Pleithón, történelmi személy volt, én pedig kissé megváltoztattam a sorsát. A regény utolsó oldala az ő megsemmisült művének utolsó oldala is egyben, vagyis amennyire lehetséges, a talált kézirat klasszikus poétikai eljárását igyekeztem alkalmazni. Ebben az esetben azonban tényekről, és nem irodalmi fikcióról van szó, sok más karakter és történés ellenben a képzelet szüleménye.