2024. április 25., csütörtök

Mit fújt(hat) el a szél?

Nem hiszek senkinek – ez a legbiztosabb alapállás a hírfogyasztásban – és még magamnak is gyanús vagyok, amikor azon kapom magam, hogy elhittem valamit. Nem tartom ezt lelki szempontból elfogadható és helyes magatartásnak, attól tartok, hogy úgy fogok járni, mint Micimackó és Malacka a harmadik fejezetben, amikor kishíján menyétet fognak. Szoktam is mondani ilyenkor magamnak, amikor valami számomra megdöbbentő hírt olvasok, hogy: ,,Most már világos – tette még hozzá. – Nyilvánvaló, hogy félre voltam vezetve. Meg fogom vizsgáltatni az agyvelőmet. Úgy látszik, ráment az influenza.” Persze az is igaz, hogy Micimackó ezt akkor mondja, amikor kiderül, hogy mi is a helyzet valójában. Én meg csak úgy mondom, mondogatom, annak reménye nélkül, hogy kiderüljön a valóság. Hiszen annak már jó ideje nem az a természete, hogy kiderüljön. Csak hír van, valóság nincs, pontosabban abból lesz holnap a valóság, ami a mai nap híre volt. Tehát nem hiszek senkinek. De legalábbis három-öt forrásra támaszkodom, mielőtt elmerengek azon, hogy létezik-e, hogy ilyesmi igaz legyen? Ilyesmi, mint az Elfújta szél című film levétele a moziműsorról Ámerikában.

24.hu: Rasszista az Elfújta a szél, ezért levették műsorról.

HVG.hu: Rasszista az Elfújta a szél, ezért levették a műsorról.

Népszava: Betiltották egy moziban az Elfújta a szél c. filmet.

888.hu: Már az Elfújta a szél is rasszista

A hírt a Breibart News jobboldali portál jelentette meg a mozi közlése alapján. Egy okkal több, hogy azonnal megnézzem, kik vették át ezt a hírt, mert igaz, hogy nem hiszek senkinek és ez minden bizonnyal csak hisztériakeltés, de azért jobb érzés, ha a 444.hu is lehozza. Nem tudom, nem találtam. Kétségek közt hányódom.

N1: Bioskop posle 34 godine ukida “Prohujalo s vihorom”.

Blic: Bioskop posle 34 godine ukida “Prohujalo s vihorom” zbog rasne neosetljivosti.

A filmet a memphisi Orpheum mozi vette le műsoráról, miután többen tiltakoztak annak rasszizmusa miatt. Másutt azt lehet olvasni, hogy a filmet utoljára augusztus 11-én vetítették, ugyanazon a napon, amikor a virginai Charlottesville-ben sor került a szélsőjobboldalosok tüntetésére. Ezt követően a mozi a közösségi hálón számos bírálatot kapott amiatt, ahogyan a film bemutatja az afroamerikaiakat és amiért romantizált képet fest a Konföderációról és Délről. Közben az M1-en Frank Tibor Amerika-szakértő elmondta, hogy a radikalizálódás erősödését már Donald Trump amerikai elnökké választása is jelezte. Korábban ugyanis – akár demokrata, akár liberális elnök volt – egy egymással szót értő elit irányított Washingtonban.

Annyi bizonyos, hogy a politikai oldalak radikalizálódásának Charlottesville tragikus helyszíne, hiszen egy szélsőjobboldali tüntető az ellentüntetők közé hajtva megölt egy embert. A helyzet megértését nem teszi egyszerűbbé, hogy ez az év Amerikában Lee tábornok szobrainak a lebontásáról/elszállíttatásáról is szól. Erről már a 444.hu-n is lehet olvasni, A jóságos Lee tábornok vagy egy rasszista szörnyeteg szobráért tüntet az amerikai szélsőjobb? című cikkben is – de számos más hírforrás is beszámol a konföderációért harcolók szobrainak eltávolításáról.

Index: A szobordöntés elsodorta az Elfújta a szélt is.

Mindezekből látható, hogy korántsem könnyű a hírfogyasztás és az informálódás a világ dolgaiban, erre egyáltalán nem is vállalkozom, mivel azonban egy olyan filmet sodor(hat)tak el ezek az események, ami regény is, itt áll a polcomon, nem tudom szó nélkül hagyni.

Amerika az amerikaiaké, gondolom, mindannyiuké, az indiánoktól kezdve vagy velük végezve, az amerikaiaknak szobraik vannak és elveik, alkotmányuk és szabadságuk, mint ahogyan filmjeik is vannak, és irodalmuk is. A világ mindig odafigyel rájuk, az emberek többsége inkább néz amerikai krimit, mint franciát, inkább iszik Coca-Colát, mint Apa-Colát és életében legalább egyszer szeretne elutazni Amerikába. Fontos hely tehát. Ezért nem mindegy, hogyan alakul az amerikai könyvek, filmek sorsa – az időben.

Már olyan régen történt, hogy alig emlékszem rá (2011), amikor Alan Gribben professzort felkapta a hírnév, hogy megszerkesztette a niggetelenített Mark Twaint, az N betűs szót rabszolgára írva át. Nem tudom, létezik-e olyan olvasó, aki nem szereti Mark Twaint. Kell-e tartani attól, hogy felülírhatóvá válik Hemingway lelkesedése – az egész amerikai irodalom Mark Twain egyetlen könyvéből ered, a Huckleberry Finnből… Előtte semmi sem volt. Azóta sem írtak ilyen jót. –, vagy ami még rémisztőbb, megtépázódik az értéke: akár egyiké, akár a másiké.

De ami még ennél is rémisztőbb gondolat, hogy az olvasás szépsége, szabadsága tépázódik meg, az olvasó választási lehetősége.

De ami még ennél is sokkalta rémisztőbb gondolat, hogy az olvasóvá nevelés folyamata szűnik meg a szónak abban az értelmében, amit – általában – az irodalommal foglalkozók fontosnak tartanak.

Sokszor leírtam, hogy Huckleberry Finn és Tom Sawyer nélkül nincs derűs és humorral teli életre csiszolódás, azt is sokszor leírtam, mit jelentett olvasóvá nevelődésem folyamatában Harriet Beecher-Stowe (Mark Twain szomszédasszonya), hogy a regényében képviselt elvei nélkül nélkül negyven év múltával nem tudtam volna leírni azt a mondatot, hogy a nigger én vagyok, a szolga nem. Lehet, hogy ez csak amolyan cél nélküli és értelmetlen lázadás volt a részemről, de komolyan gondoltam, mert képtelen voltam megszabadulni attól a rettenetességtől, hogy vannak, akik úgy hiszik, irodalmi művek szavainak törlésével és átírásával megváltozik a világ. A történelem. A múlt.

A 2011-es irodalmi vita, ami Twain regénye és az abban használt N betűs szó átírása kapcsán zajlott, sok írást szült, ezek között hozzám legközelebb Selyem Zsuzsa által megfogalmazott vélemény állt, hiszen pontosan arról beszélt, amiről újra szó van: ,,a művészet az előítéleteinket oldja, kideríti róluk, hogy önkímélet-fűtötte babonák, az azonosulást elváró entertainment-business viszont éppen hogy dolgoztatja és elmélyíti előítéleteinket, hiszen így tud gyorsan, könnyen híveket szerezni magának. Az a komolyabb probléma, amelynek Gribben professzor projektje pusztán a tünete, szerintem az, hogy a szórakoztatóipar a maga azonosulás-elvárásával lassan mindent felzabál, így az iskolákban sem tanítják meg a távolságtartó olvasást. Hiszékeny, könnyen manipulálható egyedek kifejlesztése a cél. Vagy nem cél, de tény.”

Az Elfújta a szél című film túl hosszú ahhoz, hogy nyugton maradva végig tudtam volna bármikor is nézni. Természetesen én is megnéztem, mint mindenki más, a nagy filmeknek ez a sorsuk, megnézik azokat. Most, hogy abból lett hír, hogy rasszistának tartják a filmet, engem nem az riasztott meg, hogy Memphisben 34 év után nem fogják vetíteni, hanem az, hogy mi lesz, mi lehet a könyv sorsa?

B92: Jugoslovenska kinoteka danas obeležava 75 godina od premijere najgledanijeg filma svih vremena “Prohujalo sa vihorom”.

Ezt a 2014-ben megjelent cikket (is) azért őriztem meg, mert vissza akartam térni a Kis Kavicsban és a Cenzúra alattiban megkezdett gombolyaghoz, és azért nem dobtam ki a Rózsaketrec után, mert még korántsem értem a gombolyag végére, gondoltam (múlt idő!) még dolgokat, amik mondatokba fértek (volna). A cikk normális hangot ütött meg a filmmel kapcsolatban, kellett nekem ez a normális hang, mint kórusvezetőnek a hangvilla, hát megőriztem, hogy mindig előkereshessem, ha el találna kapni valamiféle szakmai felháborodás, mint ami nem egyszer elkapott a Twain-átírások kapcsán. A film nem érdekel, de a hang, amivel írnak róla, nagyon is fontos nekem, mértéktartó, és erre még szükségem lehet, mert Margaret Mitchell könyvét még szét akarom olvasni és a szétolvasás folyamatában nem szabad megengedni, hogy bármilyen külső ráhatás érvényesüljön – ilyesmit gondoltam, de a legkevésbé sem vártam, hogy bármi történni fog az Elfújta a széllel.

Most már azonban nem vagyok ebben biztos. És ijesztő a gondolat, hogy kontroll alá helyezhető egy könyv – talán túlzás attól tartani, hogy a film után a könyvet is előveszik, azonban nem volna meglepő. Ami megint csak ijesztő, hogy már nem is lenne meglepő.

Furcsa arra gondolni, hogy az idén augusztustól, ha a böngészőbe beírjuk azt, hogy Elfújta a szél, a hozzá kapcsolódó, megjelenő kifejezés az lesz, hogy rasszista. És mivel a tájékozódó hírfogyasztással könnyen úgy lehet járni, ahogyan Micimackó és Malacka járt a harmadik fejezetben, azonban fent nem üldögél Róbert Gida, esély sem marad a valóságra – legyen bár az egy film költött valósága. Így aztán elfújhatja a szél nemcsak a filmet és esetleg a könyvet is, de a fényt és az árnyékot is, vagyis mindazt, amiből az alkotótevékenység táplálkozni tud és szokott.

1986-ban az Európa Könyvkiadónál 36.000 példányban megjelent Elfújta a szél című regényből én is vettem. Kosáryné Réz Lola fordítotását az eredetivel egybevetette és szerkesztette Katona Ágnes. A felelős szerkesztő Gy. Horváth László volt. A könyvborítón a következőket olvashatjuk: ,,Margaret Mitchell a Dél szülöttje, természetszerűleg elfogult kissé, de maradandó érdeme, hogy tízévi gondos kutatómunka után részletes és hűséges képet festett a háborús Dél megrázó hétköznapi életéről s a vereség utáni ‘északi újjáépítéssel’ járó megpróbáltatásokról.”

Egészen elszomorító a gondolat, hogy elfújhatja a szél az olyan mondatokat, amik megengedők az elfogultsággal – jelzik is azt, egyben a befektetett munka mértékével, ugyanakkor nem vennék magukra annak állítását, hogy az alkotó – és ezáltal a befogadó – számára csak egyetlen igazság létezik. Hiszen akkor nem könyv/film születik, hanem propaganda. Amiért viszont nem is kár. Ezért a filmért és ezért a könyvért azonban kár volna, mert ha nem is a világ teteje egyik sem, nem Margaret Mitchell, és nem George Cukor–Victor Fleming–Sam Wood volt az, aki valamiféle rasszista propagandát gyártott. Ám a hírek erről szólnak. Csak ennyit akartam. Jelezni, hogy nem a filmről és nem a könyvről. Azok mára csak melléktermékek. Salakanyagaivá váltak a gyártott valóság korának.