The Dark Tower, 2017. Rendezte: Nikolaj Arcel. Stephen King regényfolyamából a forgatókönyvet írta: Akiva Goldsman, Jeff Pinkner, Anders Tomas Jensen és Nikolaj Arcel. Fényképezte: Rasmus Videbaek. Vágó: Alan Edward Bell és Dan Zimmerman. Zene: Junkie XL. A főszerepben: Idris Elba, Matthew McConaughey, Tom Taylor.
Mielőtt nekilátunk egy több ezer oldalas regényfolyamból készült másfél órás adaptáció felszeletelésének, e sorok írója kénytelen beismerni, hogy A setét torony legalább három kötetének feltétlen rajongója, és bár nem kedvelte túlságosan az utolsó néhány darabot, a világépítés komplexitása, az intertextuális áthallások, az önreflexió és a kapcsolatrendszer Stephen King majd’ összes többi regényével legalábbis ámulatot keltett benne. Fontos vallomás ez, hiszen nézhetnénk a filmadaptációra akár azt firtatva, megállja-e a helyét önálló fantasy-alkotásként, beállva a sorba a nyolcvanas évek jó és rossz harcát elemző mesefilmjei közé.
Nem, nem fogunk így nézni rá. Ha ugyanis Nikolaj Arcel és csapata valami ilyesmit akartak volna, lettek volna szívesek A torony és a gyerkőcök vagy A harcos története dióhéjban címen futtatni.
Ehelyett itt van ez a többszörös gyökvonáson átesett eposz: olyan, mintha tíz percben próbálnánk meg összegezni az Odüsszeiát. Még csak nem is „kötelezők röviden”, mert abban legalább említésre méltatták volna a további három főszereplőt meg a kimaradt ötvenmillió jelenetet. Roland, a harcos hosszú és töretlen útját az elmozdult világban a Torony felé hét köteten át (ha nem számoljuk a negyedik és az ötödik közé szorult, később megjelent Átfúj a szél a kulcslyukont) követjük Kinggel, aki vagy harminc évig írta a folyamot, sokszor évtizedekre megszakítva. Roland magányosan kezdi történetét, majd barátokat, szövetségeseket szerez, gépvilágba vetett sötét mágusokkal, őrült robotvonatokkal, farkasmaszkos gyilkosokkal, furcsa lényekkel és az elmozdult világgal küzdve hajszolja a Sugár útját, amely a Toronyhoz vezet.
Ehelyett a nyár „sikerfilmjében” egy a Ragyogás Danny-jét másoló kisfiú (istenem, már csak az első, kétszáz oldalas kötetecske lapjain mennyivel több van Jake Chambersből!) álmain keresztül megleli Rolandot és segít neki elpusztítani a nagyon gonosz feketébe öltözött embert, aki le akarja rombolni a világokat összekötő Tornyot. Hipp-hopp. Világalkotásra idő nemigen marad, mintha a szerzők többet törődtek volna a King-univerzum bevonásával (erről még ejtünk szót), mint az elmozdult világ körülírásával. Ilyetén mód leegyszerűsítve A setét torony története nem több, mint a fentebb említett nyolcvanas évekre hajazó édeskés fantasy-filmeké, amelyek (és ez persze például Ridley Scott Legendájának pazar vizualitása esetében nem is hiba, hiszen ennyi a célkitűzés) az A+B=C logikáját használják.
Roland eredeti története eleve egy egész könyvnyi emlékből áll össze – itt egyetlen jelenet a múlt, az apa halála. Jake-en kívül, aki kétszer is eltávozik az élők sorából, elsőként egy legendássá hízott jelenetben, még két állandó társa akad a harcosnak, amennyiben a szőrmókust nem vesszük figyelembe (de, figyelembe vesszük). És a feketébe öltözött ember is szövevényesebb szereplő, mint egy motiváció nélkül ragadt gonosz texasi, aki gyilkol, mert... gyilkolni van kedve – ennek az alaknak különösen szerteágazó a története, amennyiben a Torony-sztorihoz hozzácsapjuk a Végítéletet, a Sárkányszemet és még néhány, Randall Flagg árnyékát felderengető King-opuszt.
Merthogy épp ezért fontos ez az eposz – ahogyan a Torony összeköti a világokat, úgy köti össze a regényfolyam King szinte minden valaha írt regényét, egyetlen univerzumba, egyetlen bezárt intertextusba zárva a horrorkirály összes sztoriját. Helyet kap itt a Borzalmak városának lelécelt papja, a Nem jön szememre álom Bíbor királya, az Az (még néhány hét és ez a regény is vadiúj mozifilmet kap!) bizonyos motívumai, sőt, egy önreflexív momentumban maga King is megjelenik a regényfolyam lapjain. A film megpróbálja ugyan kielégíteni az apróságokra vadászó rajongókat (a lerombolt vidámpark egyik kiégett felirata például a Krajcáros nevet rajzolja ki, ami az Az gyilkos természetű bohócdémonjának neve), de ugyanaz vele a helyzet, mint a szereplőkkel, akiknek e másfél óra játékidő semmiféle karakteralkotási lehetőséget nem hagy. Idris Elba nem tudja nagyobbra hizlalni a szerepet a hallgat-lő-szenved hármas egységénél, Matthew McConaughey pedig kétdimenziós gonosz lélekként jön-megy a világok között. A legtöbb lehetőség talán Tom Taylornak jut, ám ez még mindig jóval kevesebb, mint amit elvárhatnánk ettől a komplex kisfiútól. (Jó, értem én, hogy a nézők virtuális kommentparadicsommal dobálták volna meg a készítőket, ha a harcos megöli Jake-et, azt súgván a fülébe, hogy vannak más világok is…)
És hiába helyezik el a varázsló kezében az üveget, hiába rajzolja fel Jake a világegyetem térképét, hiába hangzik el a legendás „a szíveddel ölsz”-mantra, hiába szórnak el kisezer apró jelet, amelyből a kedves olvasó (és csakis ő) megsejtheti, hogy a szerzők azért átfutották a teljes regényfolyamot – A setét torony azért nem nőhet túl ezen a másfél órás viccen, mert eleve ide tették ki a céltáblát. A starttól vagy másfél méterre.
