A Tanyaszínház tagjainak vallomásszerű írásait (az újságíróknak adott válaszait) olvasom napilapunkban, a Magyar Szóban. Naponta jelennek meg ezek az írások, amelyeknek köszönve alkalmunk van megismerni a Tanyaszínház hűséges, igaz elkötelezettjeit. Mert azokról van szó. Azokról, akik valami fanatikus hittel járják ennek a mi kis világunknak útjait, akik a színházzal, ezzel a közösség-összetartó hatalommal, az ott élő, a magára maradt közönség mindennapjait kívánják szebbé, emberibbé tenni.
Jóleső érzéssel olvasom az említett őszinte kis vallomásokat. Úgy érzem, hogy azok mindegyikében szinte megható őszinteséggel fogalmazódik meg az az egybehangzó vélemény, miszerint a Tanyaszínház iránti kötődésük szálait az idő nem gyengítette, ellenkezőleg, az egymást követő évek csak még szorosabbra fűzték.
Kovács Frigyes (a Tanyaszínház egyik megálmodója) a következőket jegyezte fel a Tanyaszínház első, színháztörténeti szempontból is igen jelentős útjáról: „Szamarakkal vontatott ekhós szekéren vittük a színházi kellékeket, mi pedig (kilenc színész) gyalog jártuk a falvakat, naponként egy vagy két előadást tartva. Összesen háromszáz kilométert gyalogoltunk, és hozzávetőlegesen, több mint négyezer ember nézett meg bennünket!”
Azóta 40 esztendő múlott el. S ha most arra keressük a választ, hogy a Tanyaszínház életében mi változott meg azóta, nem sokat mondhatunk. Talán azt, hogy azóta a szamarak „nyugállományba” vonultak, a gyaloglás helyett pedig pótkocsis traktorral jut el a Tanyaszínház közönségéhez. Igen, közönségéhez, amelyet nagyra becsül és végtelenül tisztel. Ezt azért említem (hangsúlyozom), mivel a múltban, de sajnos jelenünkben is, szellemi életünk egyik-másik „kiválósága” elmarasztalóan nyilatkozott erről a közönségről, a maradi jelzővel illette, azt szajkózta, hogy az új, korszerű színházi előadásokat nem érti, nem fogadja be, egyszóval: nem tud lépést tartani a korral. Nincs szándékomban vitába szállni az ilyen és ehhez hasonló megállapításokkal. S talán nem is szükséges. Ugyanis aki még nem „találkozott” falusi, a kis települések színházlátogató közönségével, az érdemben megítélni azt a közönséget semmiképpen sem tudja.
Örkény István, a magyar irodalom egyik meghatározó egyénisége, a színházról írva egy helyen megjegyzi: „A színház azért vonz, mert megtartotta ünnepi jellegét. Az még mindig egy kultikus ünnep életünkben”. S a délvidéki magyarság (gondolok itt nemcsak a Vajdaságra, a Drávaszögre és a Kelet-Szlavóniai szigetmagyarságra is) éljen az a városban, falun, vagy elzárt kis településeken, amikor csak arra lehetőség kínálkozik, alázattal, ragaszkodó szeretettel indul el abba a színházba, amely fényes színháztermekben, szegényes művelődési házakban, vagy kinn, a szabad ég alatt, futballpályákon, vásártereken várja. S a délvidéki magyar közönségtől ezt az itt említett ünnepi jelleget elvitatni egyszerűen nem lehet.
Nem! Nem lehet! Ugyanis ez az ünnep az elmúlt 40 esztendő alatt mélyen beágyazódott a sokszor magára hagyott, elfelejtett kis közösségek tudatába, életébe. Azonban ennek a közös, szép ünnepnek, ünnepeknek, nemcsak szórakoztató jellegét kell megemlíteni. Nem! Megtartó, közösség-összetartó jellegéről, erejéről sem szabad megfeledkezni.
Befejezésül (nem tudom, hogy tehetem-e?) egy rendhagyó kérdéssel, kéréssel szeretnék a Tanyaszínházhoz fordulni. A következőről szeretném, ha elgondolkodna Magyar Attila: lehetséges lenne-e, hogy a Tanyaszínház a következő esztendőben a vajdasági vendégszerepléseinek sorozatába beiktatná, vagy a sorozatot kibővítené egy néhány napos drávaszögi vendégszerepléssel? A drávaszögi kis falvaknak nagyon nagy szükségük lenne a Tanyaszínházra, arra a közösség-összetartó szép, közös ünnepre, amellyel a Tanyaszínház már nem egy kis közösséget megajándékozott.
