Get Out!, 2017. Írta és rendezte: Jordan Peele. Fényképezte: Toby Oliver. Vágó: Gregory Plotkin. Zene: Michael Abels. A főbb szerepekben: Daniel Kaluuya, Allison Williams, Bradley Whitford, Catherine Keener, Caleb Landry Jones.
Egy fekete srácot az utcán rabolnak el. A tettes fehér kocsit vezet, fején lovagi sisak. Megannyi apró jel, amely más jelekhez csatlakozik (például egy fekete maszkot tartó fehérszemély később megjelenő fényképéhez), valamint az amerikai rasszizmus múlt századi ikonográfiájához.
Jordan Peele debütfilmje eszes strukturalista horror, millió pici Klu Klux Klan-idézettel.
Általában nem értekezünk itt horrorfilmekről – a műfaj nagyon ritkán hoz olyan termést, amely elég ízes volna az értő fogyasztásra. Néhány kivételtől eltekintve (ilyen volt a 2008-as brit szociohorror, az Eden Lake, vagy a tavalyi, neonácikat célkeresztbe vevő Zöld Szoba) a horror egyébként vagy húsz éve haldokló és önmaga reprodukcióiból élő zsánere még a legjobb esetben is csak önreklexív vagy önparodisztikus elemekkel válhatott többé, mint ami (ez utóbbi sorba illik a Sikoly, Az őrület torkában vagy a Ház az erdő mélyén). A Tűnj el tovább bővíti a társadalomkritikai élű rémfilmek sorát, és ez néhány nappal a charlottesville-i történések után talán még elgondolkodtatóbb, mint áprilisban volt, amikor is ez a mozidarab Európába került.
A sztorival csak óvatosan, könnyű elszpojlerezni bármit is ebben a sok tükörcserépből összeálló filmben: a darab lassan hömpölygő paranoid kamarathrillernek indul, amelynek sztorija szerint az öt hónapja együtt járó Chris (fekete, Daniel Kaluuya) és Rose (fehér, Allison Williams) a lány (fehér) Obama-szavazó szüleihez látogatnak az isten háta mögé. Egy furcsa jelekkel tűzdelt éjszaka után aztán kitör a kerti parti: az egész család megjelenik, csupa idősödő sznob és felső tízezer-beli. Chris pedig a csöpögő kedvesség ellenére is érzi: valami nincs rendben ekörül a mulatság körül.
A részletek olyannyira fontosak ebben a makulátlannak, tiszta történetvezetésűnek tűnő filmben, hogy az egyszeri kritikusnak rögtön a megtekintés után kedve volna újranézni. Apró reakciók, valamilyennek tűnő, ám tulajdonképp egész mást jelentő mondatok és viselkedésformák, a latens (vagy inkább tudatosan elpalástolt, már-már szimbolikus szintre emelt) fehér felsőbbrendűségi gondolat megnyilvánulásai – ezek megértése mind csak a kontextus ismeretében lehetséges.
A kontextus pedig… nos, a kontextus őrültebb, mint amire számítunk az első egy óra vészjósló tétlenségében.
Ez a tétlenség az, ami Jordan Peele író-rendezőt leginkább a hatvanas évek horrorfilmjeinek szintjére emeli, amelyekben az atmoszféra megteremtése és a „valami jön”-hangulat adagolása játssza a főszerepet. (Jusson eszünkbe Robert Wise 1963-as klasszikusa, A ház hideg szíve, amelyben egyetlen halálesettel és egy csomó kippkoppal meg szélfúvással éri el nézőjénél a hibátlan félelemérzetet.) Miközben meg sem fordul a fejünkben, hogy egy bazi hosszú expozíciót nézünk majd’ egy órán át, a feszültség mutatója szép lassan emelkedik, a történet szimbolikus és alkotóelemei (egy teáscsésze, egy-két elejtett mondat, egy bingójátszma, egy telefonvaku, egy szarvas, egy személyi igazolvány, pár csepp legördülő könny, egy meg nem gyújtott cigaretta) szép lassan egymásba fogózkodnak, hogy összeállva egy nem annyira szeletelős jelenetei, hanem sokkal inkább pszichiátriáról szökött áthallásai miatt okozzanak nehéz perceket a t. publikumnak.
Igazságtalanság volna eltagadni a komolyzene és a jazz világából idekavarodott, szintén elsőfilmes Michael Abels érdemeit; a zeneszerző válogató ujjaival és a történet mögé írt aláfestőivel is remekül hozza a frászt az emberre.
Peele mocskosul jól játszik a nézői elvárással: amikor például a (fekete) Andrew tiszta amerikai akcentussal szólal meg, az egyszerre gázol bele az afro-amerikaiakról felállított sztereotípiába és mutatja fel a néző esetleges latens rassz-megkülönböztetésének egy-egy elemét, de bemártja főszereplőnket is egy érdekes katyvaszba. Teszi mindezt időnként fel-felbukkanó üdítő humorral és kellő öniróniával ahhoz, hogy ne vegyük véresen komolyan ezt a, végül már-már a Django elszabadult idéző fröcsögő dolgozatot.
Szimbolikus elemeket emlegettünk? A bingójáték népszerű kelléke volt a rabszolga-aukcióknak, akárcsak a bőrszíj és a székhez kötözés. Chris egy pillanatban a túléléshez szó szerint gyapotszedésre kényszerül. (Nem mondjuk el a körülményeket. Nézd meg.) – Csak néhány finom jelkép, amely a Tűnj el-t társadalmi kontextusban is elemezhető, a horror feletti alkotássá emeli, és akkor még a lágyan beleszőtt Lovecraft-párhuzamokat nem is említettük.
Az alkotók két véget készítettek a filmnek. A moziverzióban (a screen testeken ez ment át…) a szebb és jobb társadalom felé vezető út világlik föl. A majdan állítólag a DVD-re felkerülő másik befejezés fekete lyukat mutat a kiút helyén.
Gondoljunk Charlottesville-re és kérdezzük meg magunkat: melyik befejezés a megfelelő?
